Tavaly is összeszedtük a kedvenc lemezeinket, idén is így teszünk. Elöljáróban elmondhatjuk: most is sokszínű lett a végeredmény. Ami viszont közös az alábbi húsz lemezben, hogy valamilyen mértekben mindegyik a trendek kifordítására, a határfeszegetésre is tett erőfeszítéseket, így már csak ezért is izgalmas volt ez az év.

20. Grant – Cranks (Mörk)

Másnaposan vergődni valahol, miközben az első napsugarak már beszűrődnek az ablakon. Vagy épp békés melankóliában megvárni a hajnalt egy buli végén. Ezek a pillanatok illenek a leginkább Grant második nagylemezéhez, amely a korai UK house-hoz és a kilencvenes évek deep house-ához repít vissza. (ÁD)

19. Rival Consoles – Night Melody (Erased Tapes)

A Rival Consoles név mögött álló Ryan Lee West albuma ugyan nem az év megfejtése, de mégis az a fajta lassan építkező, atmoszférikus okoselektronika, aminek kapcsán nem érezzük közhelyesnek az olyan kifejezéseket puffogtatni, mint „érzelmi mélység” vagy „zsigeri hangulatteremtés”. (HZD)

18. The Black Queen – Fever Daydream (szerzői)

A The Dillinger Escape Plan énekese, Greg Puciato, valamint a Telefon Tel Aviv projekt tagja, az egykori Nine Inch Nails-tag Joshua Eutis és a NIN korábbi technikusa, Steven Alexander alkotta szupergrupp lemezén van minden a szintipoptól kezdve a cold wave-en át a witch house-ig egy nagy adag nyolcvanas évek érzéssel nyakon öntve. (ÁD)

17. Pangaea – In Drum Play (Hessle Audio)

Pearson Sound után a Hessle Audio alapító triászának másik tagja, Pangaea is kiadta első nagylemezét, de előbbivel ellentétben ő jobban vette ezt az akadályt. Az In Drum Play sokszínű, mégis egységes lemez, ami bátran ugrál stílusok között és időben is, de a gerincét nosztalgikus techno-trekkek és öblös basszuszenék alkotják. (HZD)

16. DJDS – Stand Up and Speak (Loma Vista)

A korábban DJ Dodger Stadium néven dolgozó páros idei lemezét sokan visszalépésnek tartották. És valóban igaz, hogy a két évvel ezelőtti album szintjét nem hozza, ám amíg ez a két srác ilyen élettel teli és energikus himnuszokra képes, addig kár leírni őket. Pár alkalmi, mélabú lelassulástól eltekintve egy nagy házibuli az egész. (ÁD)

15. patten – Ψ (Warp)

A és D, vagyis a patten névtelen párosa úgy jellemezte a Ψ-t, hogy azon lecsapódik az indusztriális zenéknek, az Egyesült Királyság basszuszenéinek, a nyolcvanas évek gótikus rockjának, a Rihanna-féle furcsa-kicsavart popzenének, illetve a grime-nak, footworknek és a technónak is a hatása. Mi pedig csak bőszen bólogatunk! (HZD)

14. The Range – Potential (Domino)

YouTube-on fellelhető amatőr előadóktól beszerzett hangmintákra építve készítette el második anyagát James Hinton, azaz The Range. Többször kikacsint más stílusok felé, fel-feltűnnek agresszív jungle-ös dobok, de az egész mégis egy emelkedett hangvételű, keserédes poplemez. (ÁD)

13. Childish Gambino – “Awaken, My Love!” (Glassnote)

Donald Glover nagy dobása idén Atlanta című tv-sorozata volt, de azért Childish Gambinóként is lépett egy egészen váratlant. A rappelést hátrahagyva egy, a Parliament-Funkadelicet és Prince-t is megidéző, színtiszta funk-soul lemezt készített, bátorsága pedig kifizetődő volt. Questlove sem véletlenül lelkesedett érte a megjelenése napján. (HZD)

12. Kastle – Reflections (Symbols)

Talán az egyik legeklektikusabb válogatás az idei évből. Egy olyan R&B-központú elektronikus lemez, amin bármi jöhet szembe, semmin sem lepődünk, meg legyen az Burial-szerű future garage, Zomby-féle rave, érzelmesen lüktető house vagy épp garage-be áthajló szomorkás basszuszene. (ÁD)

11. Kornél Kovács – The Bells (Studio Barnhus)

Örömmel konstatáltuk, hogy a magyar származású, Svédországban élő Kornél Kovács zenéjéről egyre többször esik szó a mindenféle külföldi zenei médiumokban, idén megjelent első nagylemeze pedig kifejezetten pozitív fogadtatásban részesült. A nosztalgikus hangvételű, lélekkel teli The Bells pedig valóban az év egyik legszerethetőbb anyaga lett. (HZD)

10. Jagwar Ma – Every Now & Then (Future Classic)

Az ausztrál trió a 2013-as első anyagán kiválóan találta meg az egyensúlyt az indie rock és az elektronikus tánczene között, s ezt picit az utóbbi felé billentették ki az idei lemezükön. Jobban is áll nekik, több a maradandó pillanat, pláne a zárószámban, ami tényleg egy tökéletes végszó az EN&T számára azzal az euforikus trance-szintijével. (ÁD)

9. Weval – Weval (Kompakt)

A holland Harm Coolen és Merijn Scholte Albers alkotta Weval debütlemezén jól hozza azt a kitűnő arányérzékkel párosuló eklektikusságot, ami az évtized elején a jobb híján poszt-dubstepnek csúfolt színtéren volt jellemző. Bár javarészt instrumentális lemez, a legütősebb pillanatok mégis a vokálos trekkeknél jönnek össze. (HZD)

8. Yussef Kamaal – Black Focus (Brownswood)

Yussef Dayes és Henry Wu, azaz Kamaal Williams kiéli a dzsessz-funk iránti szeretetét, és teszi ezt olyan elegánsan és szexin, hogy még az is dzsesszrajongó lesz tőle, aki életében nem tudott végighallgatni egy hasonló lemezt sem. Na jó, ez kicsit talán túlzás, de a könnyedsége sokkal befogadhatóbbá teszi a Black Focust. (ÁD)

7. Anderson .Paak – Malibu (OBE)

2016-ról nem lehet beszélni Anderson .Paak nélkül, jellegzetes hangja szinte mindenütt jelen volt a hiphopban. A Dr. Dre Comptonja után jött lendületet kitűnően elkapta az év elején megjelent nagylemezével, a Malibuval, ami arról tanúskodik, hogy .Paak nem csak egy jó orgánumú énekes/rapper, hanem napjaink egyik legkreatívabb zenésze is. (HZD)

6. RobotDeck – Felhőgép (szerzői)

A hazai trap-cloud rap producer összerántotta a magyar underground rapszcéna jelenleg legfontosabb neveit és legnagyobb tehetségeit, többek között Gazsi Rap Show, a Mulató Aztékok és HRK is feltűnik az albumon. Bár néha kicsit hullámzik a színvonal, mégis az egyik legjobb dolog, ami az itthoni rapben történt mostanában. (ÁD)

5. Danny Brown – Atrocity Exhibition (Warp)

Danny Brown sohasem volt átlagos rapper, de új lemezével minden eddiginél messzebb ment a kísérletezésben. Az Atrocity Exhibitionön egyetlen tipikus hiphop-alap sincs, helyette vannak poszt-punkos, psych rockos kikacsintások. Brown ugyanazokat a témákat boncolgatja, mint korábbi lemezein, de mindez most a legizgalmasabb. (HZD)

4. Palmistry – PAGAN (Mixpak)

Úgy tűnik, minden évre jut egy érzékeny fehér férfi, aki saját magának írja az alapjait. Ezúttal a fiatal, brit Palmistry volt a legjobb ebben a maga minimalista, végtelenül lecsupaszított, de érzelmekkel teli zenéjével, amire akár nyugodtan rá is mondhatnánk, hogy hálószoba-dancehall. (ÁD)

3. Aesop Rock – The Impossible Kid (Rhymesayers)

Aesop Rock az elképesztő, a lehetetlen (igen, ő az „impossible kid”), az ezredforduló környéki indie rap színtér egyetlen igazi túlélője megint örök érvényűt alkotott. Kifejezetten személyes hangvételű ez a lemeze, így az sem véletlen, hogy ezúttal minden szálat ő mozgatott, az összes instrut is saját maga jegyzi. (HZD)

2. Parra For Cuva & Senoy – Darwīš (Project: Mooncircle)

Van két, a Bonobo által kitaposott úton járó srác, akik bepakoltak a kocsijukba mindenféle hangszert és kütyüt, és elvonultak egy kis spanyol kikötővárosba, hogy megírják az év egyik talán legbensőségesebb lemezét. Helyenként egészen euforikus, máshol pedig jóleső melankóliával ölel át. (ÁD)

1. D∆WN – Redemption (Our Dawn Entertainment)

D∆WN a 2013-as Goldenheart és a 2015-ös Blackheart után idén méltóképpen zárta le albumtrilógiáját. A Redemption elődeihez képest, ha lehet, még határfeszegetőbb, még eklektikusabb lett. Elkészültében oroszlánrészt vállalt Machinedrum, arról pedig már meggyőződhettünk, hogy kettejük közösködéséből mindig remekmű születik. (HZD)