Ezek voltak a kedvenc lemezeink 2017-ben

2017. december 29.
|
Das Ravist

Itt az év vége, így nem maradt más hátra, mint hogy közzétegyük a mostanra már-már tradícióvá vált, kedvenc lemezeinket összegyűjtő listánkat (2015-ben és 2016-ban is így zártuk az évet). Objektivitásra ezúttal sem igazán törekedtünk, de végignézve az alábbi húsz lemezt, mégis úgy érezzük, jól sikerült visszaadni, hogy milyen is volt 2017.

20.

Quelle Chris

Being You Is Great, I Wish I Could Be You More Often

(Mello Music Group)

Quelle Chris eddigi legambiciózusabb lemezén a hiphop egyik alaptoposzának tekinthető öntömjénezést ügyesen fordítja át önismereti dilemmává. Már csak ezért is ott a helye az év legjobbjai között, és akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy legerősebb pillanataiban olyan klasszikusok juthatnak róla eszünkbe, mint az első Quasimoto-lemez vagy akár a Madvillainy. (HZD)

19.

Palladino

Supersymmetry EP

(szerzői)

A Diamond Youth nevű indie zenekarból két tag úgy döntött, hogy picit háttérbe szorítják a gitárt, és inkább dögös groove-okkal teli, szinti-központú r&b-t játszanak. Ez bármennyire átlagosnak hangzik, sikerült olyan slágeres dalokat írniuk, amik minden introvertáltságuk ellenére is a legszexibb idei hallgatnivalók közé tartoznak. (ÁD)

18.

Karen Gwyer

Rembo

(Don’t Be Afraid)

Karen Gwyer összehozta az év egyik legizgalmasabb és legegyedibb techno-lemezét. Mesterien építkező, összetett kompozíciói a Detroit techno örökségét ápolják, bár annak inkább furcsa-mutáns változatai. A Rembót pont ez a kettősség jellemzi: majd mindegyik tétele táncolható, de kísérletező is. A zseniális számcímek pedig valamiféle kérdés-felelet struktúrát sejtetnek az egész mélyén. (HZD)

17.

Freddie Gibbs

You Only Live 2wice

(ESGN)

Közhellyel élve: a kevesebb néha több – ez jött be Freddie Gibbsnek. A lemeze nyolc dallal (fél órában) jelent meg, úgy, hogy abból legalább négyet (akár az Amnesia, akár az Alexys) be tudnék válogatni az év legjobb rapszámai közé. Freddie flow-jával korábban sem volt gond, az alapok pedig első osztályúak lettek. (ÁD)

16.

Tyler, The Creator

Flower Boy

(Columbia)

Tyler, The Creator megkomolyodott, és írt egy őszinte, személyes hangvételű lemezt – röviden ezért volt az év egyik legkellemesebb meglepetése a Flower Boy. Arról szó nincs, hogy Tyler gyökeresen szembefordult volna korábbi önmagával, csak az egyre az önismétléssel fenyegető poénok helyett végre egy koncepciózus, jelentésgazdag alkotást tett le az asztalra. De a Flower Boy nem csak témái miatt kiemelkedő, Tyler MC-ként és producerként is érezhetően most van a csúcsán. (HZD)

15.

Gabriel Garzón-Montano

Jardín

(Stones Throw)

Gabriel Garzón-Montano énekes-dalszerző bemutatkozó lemeze főként a hetvenes évek souljából inspirálódik, de ugyanúgy érezni a kétezres évek eleji hiphop producerek hatását is zenéjén. Ebből gyúrta össze intim popzenéjét, amiben tökéletes összhangban áll egymás mellett a mélabús ballada és az ütős funk. (ÁD)

14.

Lee Gamble

Mnestic Pressure

(Hyperdub)

Lee Gamble korábbi kiadványai sem voltak mentesek a műfajközi kalandozástól, a Mnestic Pressure viszont elsődlegesen erre épít. Kollázsszerű alkotás, ami mintha az emlékezés technikáját alakítaná zenei gyakorlattá. Az egymásba folyó dalok, daltöredékek sokszor csak sejtetik a brit elektronikus zene egyes korszakait, de az igazi bravúr az ezek együtthatásából létrejövő, egészen újszerű hallgatói élmény. (HZD)

13.

Terekke

Plant Age

(L.I.E.S.)

Az eddig szerényen termelő Terekke hipnotikus tánczenéjében borzasztóan könnyű elveszni. A végtelenségig visszafojtott chicagói house és az ambient találkozik a berlini dub techno atmoszférájával. Mindössze bő félóra a lemez játékideje, de egy végtelen, nyugodt lebegésnek tűnik. (ÁD)

12.

Actress

AZD

(Ninja Tune)

Az utolsónak vélt Ghettoville után Darren Cunningham idén visszatért egy újabb Actress-lemezzel, és mondjuk is ki gyorsan: jól tette. Az AZD mindent hoz, amiért Cunningham korábbi munkáit szerettük, és még egy kicsit többet is. A disztópikus Ghettoville-hez viszonyítva ez tényleg amolyan újjászületésnek tűnik, meglepően energikus, kluborientált, de mégis sötét, enigmatikus számokkal, és mindezek tetejébe egy kiváló Rammellzee-hangmintával a lemez közepén. (HZD)

11.

Astroid Boys

Broke

(Music For Nations)

Kő egyszerű hardcore riffekkel teletűzdelt grime-hiphop keverék (ráadásul Walesből), amelyben a maszkulin önfényezés helyett sokkal inkább a düh és az összefogás kap szerepet. De elég erős aktuálpolitikai témákat is feszegetnek, mindezt a legszórakoztatóbb formában. (ÁD)

10.

Kaitlyn Aurelia Smith

The Kid

(Western Vinyl)

Kaitlyn Aurelia Smith szólókarrierje azzal indult, hogy elkezdett kísérletezni egy kölcsönkapott Buchla moduláris szintetizátorral, mára az instrumentum egyik leginnovatívabb használójává vált. Hatodik lemezén, a The Kiden mellette az effektezett vokálok, illetve vonósok, fúvósok kaptak nagy szerepet. Mindebből egy meglepően organikus, „természetközeli” hangzás született. Ez eddig Smith legbefogadhatóbb lemeze; olyan, mintha a 60-as, 70-es évek kísérleti elektronikája találkozna a 21. század artpopjával. (HZD)

9.

Mammal Hands

Shadow Work

(Gondwana Records)

Akár azt is lehetne mondani, hogy ami tavaly a Yussef Kamaal-lemez volt, az idén a Mammal Hands harmadik albuma. A zongora-dob-szaxofon felállású brit hármas ugyanazt a könnyen befogadható dzsesszt játssza, mint az említett formáció. Sőt, néha kifejezetten populárisabb oldalról is közelíti meg a műfajt. (ÁD)

8.

Blanck Mass

World Eater

(Sacred Bones)

A Fuck Buttons-tag Benjamin John Power harmadik szólólemezén hatásosan stimulálja a bennünk lakozó állatot. Az egész mélyén rejtőzik valamiféle agresszió, amit viszont csak ritkán enged a felszínre jutni, és ez a feszültség adja a lemez dinamizmusát. A World Eater grandiózus, lehengerlő hangzású anyag, egyértelműen Power legjobb munkája. (HZD)

7.

This Patch Of Sky

These Small Spaces

(Equal Vision)

Az oregoni poszt-rock zenekar harmadik nagylemezén a korábbiakhoz képest már kvázi a vonósszekció élvez prioritást, és nagyon ritkán éri el azokat a műfaji epikus és monumentális pillanatokat, amiket elsőre el lehet várni. De ez egyáltalán nem válik kárára, a lassan folydogáló, melankolikus nyugodtságának köszönhetően, ha nem is a legizgalmasabb, de hangulatilag mindenképpen az év legjobbjai között van. (ÁD)

6.

Laurel Halo

Dust

(Hyperdub)

Laurel Halo harmadik nagylemezén – a 2012-es Quarantine-hoz hasonlóan – ismét központi elemmé vált az emberi hang, ezúttal nem csak a sajátja, hanem olyan vendégénekeseké is, mint Klein vagy Lafawndah. De az igazán fontos dolgok nem a felszínen történnek: még a könnyedebb, dallamosabb számok mélyrétegeiben is folyamatosan változó, különféle műfaji hagyományokat egymás mellé rendelő struktúrákra bukkanhatunk. (HZD)

5.

Indian Wells

Where The World Ends

(Friends Of Friends)

A Bonobo nyomdokaiban járó olasz producer, Indian Wells az idei lemezére érett be igazán. Ő is az álomszerű downtempót keveri lüktető elektronikával, és mindez kap némi finom, technós mellékzöngét. A két legnagyobb különbség, hogy jóval kevesebb eszközből építkezik, és az énekes részeket is mellőzi. Bár majdnem minden dalban feltűnik egy-egy vokálminta, de mind csak mellékszereplőként van jelen(ÁD)

4.

Perc

Bitter Music

(Perc Trax)

Nem jut eszembe még egy olyan lemez, ami annyira el tudta volna kapni napjaink közhangulatát, mint Ali Wells, azaz Perc Bitter Musicja. Az I Just Can’t Win hangmintája explicit módon közvetít kilátástalanságot, beletörődést, de a lemez többi része ugyanúgy – kimondatlanul is – politikai töltetű, de egyszerre személyes is. Wells rideg, ipari technója, illetve avantgárd hangkísérletei így jelentéssel telivé, szinte „beszédessé” válnak. (HZD)

3.

Injury Reserve

Drive It Like It’s Stolen EP

(Las Fuegas)

Az arizonai trió a játékos dzsesszraptől jutott el egy egészen eklektikus saját hangzásig az új EP-jére. A hardcore raptől kezdve a régi N.E.R.D-s, popos lüktetésig mindent tökéletesen, a legkisebb erőlködés nélkül sikerült beépíteniük a zenéjükbe. Az anyag kész slágerparádé, csak kár, hogy ennyire alulértékelt. (ÁD)

2.

Ben Frost

The Centre Cannot Hold

(Mute)

Ben Frost és Steve Albini összeborulása pont olyan jól sült el, mint ahogy azt előzetesen elképzeltük, amikor először hallottuk, hogy előbbi utóbbi stúdiójában rögzítette új lemezét. Említett stúdió végletekig túlterhelt hangrendszere nem csak zajt és disszonáns hangokat köhögött ki magából, hanem – ellentétezésként – szívbemarkolóan gyönyörű dallamokat is. A The Centre Cannot Hold a Frost-életmű legérzelmesebb darabja. (HZD)

1.

SZA

Ctrl

(Top Dawg Entertainment)

SZA az elmúlt években a fátyolos cloud rap alapokra éneklő szomszédlányból eljutott az igazi popsztárságig, úgy, hogy őszintesége miatt sokkal közelebbinek tudjuk érezni magunkhoz, mint pályatársai túlnyomó többségét. Az idei debütáló anyaga öt Grammy-jelölést ért napjaink talán legtehetségesebb énekesnőjének, aki a Ctrl-en megmutatja a legérzékenyebb énjét a szomorkásan merengő számokban, de mégis tele van élettel és energiával. (ÁD)