Los Angeles az új London – tíz kihagyhatatlan lemez májusból
2017. június 13.
|
Das Ravist

Annyi jó lemez mellett mentünk el az utóbbi időben, hogy úgy döntöttünk, új rovatot indítunk, amelyben minden hónap elején összeszedünk az előző hónapból tíz olyan megjelenést (nagylemezt, EP-t, mixtape-et, bármit), amik ha nem is lesznek örök érvényű klasszikusok, legalább egy-két végighallgatásnyi figyelmet megérdemelnek. Itt az első tízesünk májusból.

Forest Swords – Compassion (Ninja Tune, 2017)

Ugyan a Forest Swords név mögött álló Matthew Barnes négy évvel ezelőtti debütlemezével, az Engravings-szel is bizonyította, hogy napjaink egyik legeredetibb producere, a most megjelent Compassionön talán minden eddiginél meggyőzőbben használja sajátos alkotói eszköztárát. A feldarabolt, sokszor jelentés nélküli vokálhangmintákat központi elemévé tevő, analóg és digitális hangokból egyaránt építkező lemez grandiózus, gazdagon rétegzett és merészen kísérletező, de valahogy mégis könnyebben befogadható, mint Barnes korábbi anyagai. (HZD)

Patrick Brian – Strings & Squares EP (Terrorhythm, 2017)

Bár Plastician az utóbbi időben más irányzatokra helyezi a hangsúlyt, még mindig előszeretettel csábít a kiadójához régisulis grime előadókat, akár a tengerentúlról is. Ilyen a Los Angeles-i Patrick Brian is, aki kiváló érzékkel találta el a tíz évvel ezelőtti instrumentális grime hangulatát, talán a 2008-2009-es Terror Danjah-zenék óta nem volt ilyen energikus és életteli a londoni utca hangja. Ahogy az EP címe is mutatja, főként a vonósok dominálnak a háromszámos anyagon, amelyen a legjobb szám kétségtelenül a kezdőtrekk, a String Tune, egy igazi agresszív bomba, szinte MC-ért kiált. (ÁD)

Swet Shop Boys – Sufi La EP (Costums, 2017)

Az egykori Das Racist-tag, Heems, a filmvászonról is ismert Riz Ahmed, azaz Riz MC és a korábban a Numbersnél publikáló producer, Redinho alkotta Swet Shop Boys tavaly jelentkezett első nagylemezével, a Cashmere-rel, ami arányos egyvelege volt basszusorientált hiphop-alapoknak, indiai zenei motívumoknak és társadalomkritikus (legtöbbször rasszizmusról szóló) dalszövegeknek. A Sufi La EP-n is hasonló a képlet, csak most inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb témák felé billent a mérleg, ami kifejezetten jó húzás volt, hiszen amellett, hogy ez az eddigi legkiforrottabb SSB-dalokat eredményezte, azt is bizonyítja, hogy ez korántsem egy egydimenziós projekt. (HZD)

Peverelist – Tessellations (Livity Sound, 2017)

A bristoli elektronikus zene egyik kulcsfigurájának számító Tom Ford, azaz Peverelist ugyan nem az egyetlen, aki a kétezres évek végi dubstep felől fokozatosan a techno felé fordult, viszont annál kevesebb az olyan producer, akinél ez a folyamat olyan természetességgel, szinte magától értetődően zajlott le, mint nála. 2009-es első nagylemeze, a Jarvik Mindstate óta valóban nagyot fordult a brit tánczenei színtér, de dacára annak, hogy műfajok jöttek-mentek, Ford ugyanúgy a történések középpontjában maradt mind kiadótulajdonosként, mind producerként. Ezt pedig a Tessellations-szel sikerült is kőbe (vagyis bakelitbe) vésnie, hiszen a rajta helyet kapott, itt-ott dubos hatásokat felmutató, basszusnehéz techno-számok hozzák a tőle megszokott precizitást és rutinosságot. (HZD)

Deadboy – Earth Body (Local Action, 2017)

Messze a hónap egyik legérdekesebb próbálkozása volt Deadboy első nagylemeze, amelyre a klasszik house-tól a bass musicon át a grime-ig mindenbe belekóstoló brit producer egy egészen más oldalát villantotta meg. Konkrétan összehozott egy finoman kísérletező, érzékeny poplemezt. A korábbi buliszámaihoz képest teljesen visszafogott és introvertált, a vokál sokszor háttérbe szorul az ambient és a lágy szintis alapok között. Annak ellenére, hogy popalbum, nem kell nagy slágereket elvárni tőle, ez inkább tényleg a bágyadtan elpilledő magányos ember zenéje, amit az otthon nyugalmában kell hallgatni. (ÁD)

Murlo – Club Coil (Mixpak, 2017)

Deadboy hű zenésztársa is a múlt hónapban jelentkezett új anyaggal, igaz, csak egy EP-vel, amire úgy tűnik egy kicsit azért hatott a kolléga új kalandozása. Mivel amellett, hogy az év egyik klubdalát (Moss) is megírta a kislemezre, és hozza a hozzá közelálló modern, brites rnb-t (I Need), ő is belekóstolt a lágyabb lebegésbe. Előbb az AFK finom áramvonalai kúsznak be Gemma Dunleavy énekével, majd a Velvet Rust viszi tovább ezt a vonalat már egy kicsit erősebb szintijátékkal, de a lezárás (Tired of You) ismét a táncolható, pattogós grime. Bár elsőre talán úgy tűnhet, ez a hangulati ugrándozás nem működik, de pár hallgatás után már érezni a tökéletes kohéziót. (ÁD)

Vatican Shadow – Rubbish of the Floodwaters (Ostgut Ton, 2017)

A megannyi művésznéven alkotó Dominick Fernow ezúttal ismét ál-milicista, ipari technóban utazó projektjével, Vatican Shadow-ként tért vissza. A Rubbish of the Floodwaters megint csak a projekt tematikájához hű számcímekkel operál, és hangzását tekintve sem igen tér el a korábbiaktól. Bár azt talán nem túlzás mondani, hogy az ütem nélküli, lebegő szintikkel építkező nyitószám, a They Deserve Death után következő címadó trekk és a Weapons Inspection az eddigiekhez mérten nyílegyenes, Fernow-tól szokatlanul már-már táncolható techno-darabok. (HZD)

Sinjin Hawke – First Opus (Fractal Fantasy, 2017)

Sinjin Hawke is annak a basszuszenei generációnak a tagja, akik a 2010-es évek környékén tűntek fel a hiphop-közeli, előremutató hangzásukkal (lásd: Lunice, Hudson Mohawke), de aztán hosszú időre háttérbe szorították a szólómunkát, mert vagy Kanye West újabb agymenésén ügyködtek, vagy egy másik amerikai rapperrel dolgoztak közösen. Sinjin Hawke előbbi nagylemezén tűnt fel vendégproducerként, mégpedig a Wolves című számban, amelynek egyik jellegzetes vokálmintája kíséri végig a First Opust is. Ez nem véletlen, az album nagyrészt a The Life of Pablóhoz készült demókból állt össze, és a különc zenésszel való közös munka is hatott Sinjin Hawke albumára. De számtalan más hatás is feltűnik, például az utolsó számot (In Loving Memory) DJ Rashad halála inspirálta, és zárásként neki állít emléket. (ÁD)

Juss B – Blow My Smoke (Uprise Audio, 2017)

Kevés olyan lemez van, aminek épp az egyszerűsége az erőssége, aminek jól áll a tuskóság. Bár az utóbbi kifejezés talán egy picit túlzás, de egyértelmű, hogy az amerikai dubstep producer, Juss B első nagylemezén nincs semmi túlgondolva. Ugyanarra a sémára építi fel minden számát, amikben a szigorú brit dubstep keveredik a feszes amerikai trappel, kiegészítve valami hiphop-hangmintával. Ez a sallang- és kompromisszummentes zene az, amiben semmi okos húzást nem kell keresni, és teljesen illik a bevezetőnkben is leírtakhoz, miszerint nem lesz örök érvényű (naná, hogy nem!), de egy adag adrenalinlöketnek tökéletes. (ÁD)

patten – Requiem EP (Warp, 2017)

A tavalyi év egyik legjobb lemezét produkáló londoni duó, a patten egy négyszámos EP-vel tért vissza, ami ugyan messze elmarad elődje kimunkáltságától, koncepciózusságától, de következetesen viszi tovább az ott bejáratott hangzást, és tolja egy kicsit még inkább az öntörvényű kísérletezés irányába. A Requiem EP-ről is elmondható, hogy úgy vegyíti a különféle elektronikus zenei stílusokat (footworköt, trapet, grime-ot stb.), hogy abból egy egészen újszerű és semmihez sem hasonlítható ötvözet keveredik ki. (HZD)