Hogy júliusra ne csak a megsemmisítő kánikula miatt emlékezzünk, abból a hónapból is összeszedtünk tíz kihagyhatatlan lemezt. Még minket is meglepett, hogy mennyire sokszínűre sikeredett ez a gyűjtés: technofób kísérleti hiphop, naplemente-house, retrospektív drum and bass és egyéb izgalmas dolgok alább.

Dizzee Rascal – Raskit (Dirtee Stank, 2017)

Hányszor hallottuk már grime MC-től, hogy most aztán tényleg visszatér a gyökereihez? És hányszor nem lett ebből semmi? Talán Skepta legutóbbi anyagán kívül nem is sikerült senkinek (oké, Wiley kissé izzadságszagúan összehozta a Godfathert, de lássuk be, ő nehezen fogja meglépni a korai minőséget). Dizzee-nek viszont sikerült leráznia magáról a már-már idegesítő pop- és electro-mázat, és összerakott egy majd’ egyórás lemezt, ami az elejétől a végéig élvezhető és lendületes. Hazugság lenne azt állítani, hogy visszarepít a grime fénykorába, de hozza az első két lemezének hangulatát, ami mellé még a fiatal brit előadók stílusából is erőlködés nélkül merít. (ÁD)

Shabazz Palaces – Quazarz: Born on a Gangster Star / Quazarz vs. The Jealous Machines (Sub Pop, 2017)

Az Ishmael Butler és Tendai Maraire alkotta Shabazz Palaces nem érdemtelenül vált a kísérleti hiphop legtöbbet hivatkozott csapatává: 2011-es debütlemezük, a Black Up az évtized legnagyobb újítása a műfajon belül, és a Lese Majesty is hasonlóan határfeszegető volt. Idén két különálló, mégis szétválaszthatatlan lemezzel tértek vissza, amik egy földönkívüli lény, Quazarz történetét hivatottak elmondani. Sajnos ez a koncepció homályos és megfoghatatlan marad, így nemhogy átfogó narratíváról, de még csak következetesen végigvitt vezérelvről sem beszélhetünk. Bár mindkét lemez bővelkedik jó pillanatokban, eléggé ingadozó színvonalúak (Maraire jellegzetesen minimalista zenéi sokszor inkább üresnek, kidolgozatlannak hatnak). A kettő közül egyértelműen a Quazarz vs. The Jealous Machines az erősebb. A hangzást tekintve ez sokkal egységesebb, az alapok karakteresebbek, emellett Butler „technofób” (Welcome to Quazarz, Gorgeous Sleeper Cell), a mainstream hiphop kritikáját is megfogalmazó (30 Clip Extension) dalszövegei a legsikerültebbek. (HZD)

Grant – No Lights EP (Lobster Theremin, 2017)

Lassan az az érzésem, hogy Grant bármit csinál, azt csak imádni tudom. Például tavaly a Cranks című albuma bekerült a kedvenc lemezeink közé, és azóta is ha bármikor naplemente-house-ra vágyom, akkor tuti, hogy valamelyik kiadványát előveszem. A No Lights idén már a második anyaga a magyar előadókat is a sorai közt tudó, londoni Lobster Theremin kiadó producerének, és a kettő közül az erősebb. Míg a Cranksen inkább nosztalgiázott egyet a kilencvenes évekből hozott hangmintáival, addig most sokkal inkább a finom erotikára helyezi a hangsúlyt. Aki csak teheti, tegye be a lejátszójába, és irány a Duna-part! (ÁD)

Patricia – Several Shades of the Same Color (Spectral Sound, 2017)

A Patricia néven alkotó Max Ravitz harmadik nagylemeze, a Several Shades of the Same Color egy gigászi vállalkozás: háromlemeznyi, összesen több mint másfél órás terjedelme szinte lehetetlenné teszi, hogy egyben végighallgassuk. Elsőre egyébként is nehezen adja meg magát: a címe is azt sejteti, hogy ezek a „monokróm”, éjsötét, komor techno/house-darabok mintha minduntalan ugyanazt mondanák újra, és bizony időbe telik, míg az izgalmas részletek kibontakoznak a hallgató előtt. A látszólagos egyformaság ellenére Ravitz azért meglehetősen széles stílusbeli spektrumból merít – gondoljunk csak az I Know the Face, But Not the Name gépies electrójára, a Shiba Inu Dub mesterien építkező dub technójára vagy akár a Terekkével közös Upper Peninsula álomszerű house-ára. Akár egyben tekintve, akár részleteiben, ez Ravitz eddigi legambiciózusabb kiadványa. (HZD)

Mura Masa – Mura Masa (Polydor, 2017)

Egy fórumon futottam bele abba a véleménybe, hogy Mura Masa fogja megmenteni a popzenét a The Chainsmokerstől, vagy pontosabban a mostani EDM-hullámtól. A fiatal brit producer valóban tehetséges, és a kezdeti sablonosabb trap- és hiphop beatjeitől kissé elkanyarodva tényleg ügyesen próbált meg popszámokat írni – ezt a két évvel ezelőtti Love For That mutatja leginkább. A Universal kiadóhoz tartozó Polydor le is csapott rá, és a self-titled lemezére már olyan előadókat tudott felsorakoztatni, mint A$AP Rocky, Damon Albarn, Charli XCX vagy Desiigner. De sajnos még így sem váltja meg a világot, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz lenne, de egy könnyed nyári lemez marad pár abszolút vállalható rádióslágerrel. Csak az a kérdés, hogy jövő ilyenkor még emlékszünk-e majd rá? (ÁD)

Ben Frost – Threshold of Faith EP (Mute, 2017)

Az ausztrál születésű, Izlandon élő zajmágus, Ben Frost tavaly nyáron utazott Chicagóba, a Big Black, a Rapemen, illetve a Shellac frontembereként is ismert, manapság inkább hangmérnökként/zsémbes öregemberként aktívkodó Steve Albinihez, hogy utóbbi stúdiójában rögzítsenek több mint kétórányi anyagot. E felvételekből az első megjelenés a Threshold of Faith EP volt, és ugyancsak ezekből öltött formát Frost szeptember végén érkező nagylemeze, a The Centre Cannot Hold is. Az EP nyilván valamiféle indikátora lehet annak, hogy mit hallhatunk majd a lemezen, de talán nem alaptalan azt feltételeznünk, hogy előbbin azért nagyobb teret kapott a szó szorosabb értelmében vett kísérletezés. És éppen azok a pillanatok a legizgalmasabbak, amikor Frost mintha csak egy-egy ötlettel játszana (például a The Beat Don’t Die in Bingo Townban vagy a Mere Anarchy-ban), hagyva, hogy a visszhangzó, disszonáns hangok közben utat törjenek maguknak. (HZD)

Ulterior Motive – 001EP (Guidance, 2017)

Két olyan nagynevű drum and bass kiadó, mint a Shogun Audio és a Metalheadz érintésével úgy döntött az Ulterior Motive párosa, hogy megalapítja a Guidance-t. Első kiadványuk pedig a nemes egyszerűséggel csak 001-nak nevezett négyszámos EP, amin a duóra jellemző futurisztikus, szigorú és kissé komor dnb kap nagyobb hangsúlyt. A nyitószámban, az SP:MC szövegelésével megtámogatott The Wobblerben még nem kísérletezgetnek a srácok, de a játékidő többi részében nem fogják vissza produceri sokszínűségüket, amivel egyszerre tudnak előremutató dolgokat művelni (Clap Ya), és olyan retrospektív számot írni (Kamakura), ami akár ’97-ben is megjelenhetett volna egy Photek-anyagon. (ÁD)

Tyler, The Creator – Flower Boy (Columbia, 2017)

Ki gondolta volna, hogy a már sokszor leírt Tyler, The Creator 2017-ben még érdekes/releváns tud lenni, mi több, képes összehozni talán eddigi legerősebb anyagát? A Flower Boy kapcsán sokszor esett szó Tyler megkomolyodásáról, ami – ha másban nem is – abban mindenképp tetten érhető, hogy ez mind zeneileg, mind tematikusan a legkiforrottabb, legátgondoltabb munkája. A szövegekben visszatérő motívumok bontakoznak ki, és szövik át az album egészét, ezzel szorosabbra fűzve, jelentésgazdagabbá téve a dalokat. Ráadásul Tyler nem csak rapperként (és énekesként!), hanem producerként is brillírozik – ő jegyzi ugyanis a Flower Boy összes alapját –, a soul és funk hatásoktól túlcsorduló instrujai nem csak belőle, hanem a vendégelőadókból is a legjobbat hozzák ki. (HZD)

VA – wavemob003 (wavemob, 2017)

Néhány hónapja már bemutattuk a főként a wavemob kollektíva köré összpontosuló wave műfajt vagy – ha úgy tetszik – mozgalmat, amelynek megérkezett a harmadik válogatása is. Az elsőnél még lehetett érezni az előadók hangzásában az útkeresést, a második kiadvány pedig már jóval összeszedettebb és egységesebb volt, de igazán a harmadikra ért csúcsra a wavemob család. Így bárki számára tökéletes műfaji útmutató lehet ez a 13 számos anyag, amelyen megfér az érzelmesen pattogó súlyos beatek mellett nvrmore ambient trackje és a rare-féle future garage is. (ÁD)

Ross From Friends – The Outsiders EP (Magicwire, 2017)

A Ross From Friends néven alkotó, londoni Felix Weatherall ugyan ezúttal sem definiálja újra az utóbbi években nagyot ment – ám hitelességében sokszor megkérdőjelezett – lo-fi house-t, de minden eddiginél meggyőzőbben bizonyítja, hogy a kilencvenes évek popkultúráját felidéző mémeken túl is van létjogosultsága zenéjének. Míg a kiadvány első felében a tőle megszokott eszköztárból dolgozik (álmosan lebegő szintik, vintage dobgéphangzás, magnókazettákat idéző sistergés), addig a második felében más irányokba is elkalandozik. A Suzinak keleties hangmintája ugyan egy idő után repetitívvé és idegesítővé válik, a legutolsó, egyben címadó tétel acid technója viszont igazi telitalálat. (HZD)