Időről időre előkerülnek bizonyos zenei irányzatok, amik korábban háttérbe szorultak, vagy csak szimplán elfelejtődtek, de valahogy mégis végigsöpör az elektronikus zenén egy új hullámuk. Talán most is épp ez történik, vagy csak fura véletlen, hogy a Ninja Tune két komor producere is az ambient felé húzott legújabb lemezén, míg a dubstep és a future garage farvizén kezdő Synkro a basszuszenét egy új, szintén ambient-közeli irányból közelíti meg, olyannyira, hogy az már egy Boards Of Canada lemezen is elférne.

Lee Bannon – Pattern Of Excel (Ninja Tune, 2015)

Lee Bannon néhány évvel ezelőtt még a Flying Lotus-i iskola egyik legígéretesebb producere volt a hiphopban, aki olyanokkal dolgozott együtt mint Joey Bada$$ vagy Inspectah Deck. Hatalmas meglepetést okozott, mikor két évvel ezelőtt a Ninja Tune-nál egy teljesen új oldalát mutatta be Alternate/Endings című albumával, mely egy komor, disztopikus hangulatú breakbeat/jungle anyag volt. A lemezen kiválóan nyúlt hozzá a tőle szokatlan, de állítása szerint nagyon is közel álló (egy interjúban mondta, hogy szerinte a jungle a felgyorsított hiphop) irányhoz és 2013 talán egyik legjobb LP-jét hozta össze.

Az elmúlt egy évben még messzebb merészkedett gyökereitől, az előző év végén megjelent Main/Flex minialbuma még a jungle vonalat vitte tovább, néhol juke-os kikacsintásokkal, majd az idei Cope című anyaga már egy jóval elrugaszkodottabb, kísérletezősebb irányba tartott, teret adva a lomha, beatek nélküli elektronikának. Így talán nem is volt annyira váratlan, hogy a Ninja Tune-nál második lemeze már egy ambient mű lett.

Persze a Pattern Of Excelen megmaradtak az elmúlt egy év munkáiból apró részletek, mint azt az Inflatable című számban is hallani, de inkább a félkésznek tűnő, skiccszerű dallamokból épül fel. Egyik nagy hátránya épp ez a vázlat-utánérzés, ami majdhogynem keretbe foglalja az albumot. Még-még hangulatosnak mondható, de valamelyest azért jellegtelen számokkal nyit és zár, amikben nehéz fogódzkodót találni, még csak magával ragadó masszának sem lehet mondani. Váltakoznak a számok, a zörejekkel átitatott dallamok, de egyszerűen semmi nem marad meg belőlük. A Pattern Of Excel közepe viszont már sokkal kimunkáltabbnak tűnik és Lee Bannon sokkal jobban el is találta az arányokat, mind a számok hosszában, mint annak felépítésében. A Shallowness is the root of all evil, valamint a DAW in the Sky for Pigs gitározós témái például remekül működnek, igaz, harmadszorra megismételve a vége felé (SDM) már közel se olyan jó. De a Paofex Koreless-re hajazó lágy ambientje, valamint a witch house hatású Aga simán a Bannon-munkásság gyöngyszemei közé tartozik. (ÁD)

King Midas Sound & Fennesz – Edition 1 (Ninja Tune, 2015)

Hat évvel ezelőtt jelent meg a sötét dubjairól ismert és a korábban a dubstepbe is belekóstoló Kevin Martin, azaz The Bug projektjének, a King Midas Soundnak az első lemeze, melyen a korai füstös, ködös brit triphop megidézése kifejezetten jól sikerült. Ám igazán maradandót nem tudott nyújtani az album, ennyi év után csak a Lost basszusa maradt meg bennem. A Martin-Robinson páros későbbi remixlemeze és ep-je teljesen át is siklott felettem, és még csak nem is gondoltam, hogy a projekt később egy teljes anyag erejéig visszatérhet. De megtörtént.

Mégpedig a Christian Fennesz bécsi ambient-kísérleti zenésszel, aki mellett a mindig kiszámíthatatlan Kevin Martin inkább higgadtan lebeg és a végeredmény egy kicsapongásoktól mentes, a depresszív befordulást félretevő anyag. Akár azt is lehetne mondani, hogy a producer teljesen hozzásimult Fenneszhez, ami nem feltétlenül sült el jól. Igazából sose volt semmi bajom utóbbi előadóval, néhány kollaborációja kifejezetten jól sült el, de az Edition 1-on kicsit soknak érzem, háttérbe szorul Martin és inkább olyan mintha egy Roger Robinson és Fennesz anyagot hallgatnék. Üdítő kivétel a Loving or Leaving, ami az ambient térnyerését hátrébb szorítva a morcos dubot helyezi előtérbe,  vagy a Kiki Hitomival kisegített On My Mind, ami kifejezetten a King Midas Sound hangzását hozza, sőt, talán a legjobb KMS-szám, ami valaha készült. Érzéki, finom, és képes olyan hangulattal kooperálni, ami valóban megérinti a hallgatót. A többi sajnos egy idő után felületessé válik, és könnyű elveszni benne.

The Bug közös munkái közül az Earthszel készült kétszámos anyag sokkal egyenletesebben osztja meg a két előadó énjét és ha el is próbálok következtetni attól, hogy mit várnék el Kevin Martintól az Edition kapcsán, akkor is csak egy jó-jó, de kétszer hallgatható lemez marad meg a két kiemelt számtól eltekintve. (ÁD)

Synkro – Changes (Apollo, 2015)

A manchesteri Joe McBride, azaz Synkro régóta várt első nagylemezével jelentkezett, amelyen eddigi munkásságához képest új irányokba tapogatózik, ami részben annak tudható be, hogy most először használt analóg eszközöket (erről itt mesél hosszabban). Azt azonban – korábbi kiadványaihoz hasonlóan – a Changes-zel sem sikerült elkerülnie, hogy az őt inspiráló előadókhoz hasonlítgassák – egyebek mellett a Boards Of Canadához, dBridge-hez és leginkább persze Burialhez. Ez egyfelől érthető, hiszen Synkronak valóban nincs olyan védjegyszerű hangzása, mint elődeinek, másfelől viszont mégiscsak túlzás ennek fényében megítélni az egész anyagot, és mondjuk egyenesen Burial-kópiának nevezni (ez is előfordult). Még ha olykor egészen nyilvánvalóan domborodnak is ki a hatások: a Let Me Go például tagadhatatlanul Burialos, a Midnight Sun meg egy az egyben elférne egy Boards Of Canada-lemezen is; azért ha nem feltétlenül ezek kiugrasztása a cél, akkor beláthatjuk, hogy a Changes a saját jogán is figyelemre érdemes debütálás.

És a nem titkolt hatásokkal együtt is annyira „személyes” ez a lemez, hogy simán bele tudom képzelni, hogy amit hallok, az annak a leképezése, ahogyan egy fiatal angol srác látja a ködös Albiont, hogy ez a szürke melankólia, a keserédes bágyadtság saját élettapasztalatból jön. Hogy ez valóban így van-e, az mindegy is; a lényeg, hogy ez a, mondjuk, szerzői tudatosság fogja igazából össze a lemezt.

A Changes egyébként is egységes, kiforrott anyag, aminek egyfajta hullámzó hangulatot kölcsönöz, hogy az ambient hangképekből néhol kitörnek a lényegre törőbb, dinamikusabb momentumok: a már említett Midnight Sun hiphop-közeli ütemei mellett ott van az egyértelműen a lemez csúcspontját jelentő, Lyves-szel közös Body Close, ami a közepétől őrülten hangulatos, atmoszférikus jungle-re vált; vagy a Robert Manos-szal rögzített Shoreline jól eltalált meg-megbicsakló, kicsavart ritmusa. De többször veszi az irányt a kísérletezés felé, elég csak a lemezt szépen lekerekítő, nyolcperces zárótételre, a Harbourra gondolnunk. Synkro zenéje tényleg felnőtt a nagylemezformátumhoz. (HZD)