Önfeledt kísérletezések, sallangmentes klasszikusok – tíz kihagyhatatlan lemez júniusból
2017. július 21.
|
Das Ravist

Júniusban is a kezünk ügyébe, pontosabban a lejátszónkba akadt néhány olyan lemez, amelyet nyugodt szívvel merünk ajánlani néhány meghallgatásra. Nem biztos, hogy egytől egyig hibátlanok, de megéri rájuk fordítani pár órát. A múlt hónapban volt egy igazán nyárias liquid funk album, egy magyar electro EP és még egy shoegaze lemez is.

Illa J – Home (Jakarta Records, 2017)

A legendás J Dilla öccse, Illa J 2008-ban adta ki első szólólemezét, és azóta ez mindössze a harmadik albuma. A 2015-ös self-titled anyaghoz hasonlóan most sem viszi túlzásba a játékidőt, tíz szám és bő félóra az egész. Ami viszont nagy változás a korábbiakhoz képest, hogy a kisebb Yancey egyre többet énekel, sőt, a rap már-már teljesen háttérbe szorul. Ez egyébként egyáltalán nem válik a Home hátrányára, mivel lehet, hogy Illa J nem a legkarakteresebb énekesek egyike, de Calvin Valentine kiváló alapjaira néha olyan remek érzékkel dalol, hogy azt öröm hallgatni. Ilyen például az I Know vagy az album címadó száma. (ÁD)

Gunnar Haslam – Kalaatsakia (The Bunker New York, 2017)

Gunnar Haslam három nagylemezt adott ki a Ron Morelli-féle L.I.E.S. égisze alatt, a Kalaatsakia az első a The Bunker New Yorknál (tavaly ugyanitt jött ki Tin Mannel közös projektje, a Romans debütlemeze). Lényeges hangzásbeli változás ugyan nem érhető tetten, de azt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ez Haslam legszerteágazóbb, legszélesebb spektrumon mozgó anyaga. Egyenesebb techno-darabok, ambient hangképek, szintikkel való, önfeledt kísérletezések váltják egymást; és bár ez a befogadást nehézkessé teszi (szinte lehetetlen egyben végighallgatni), összességében egy izgalmasan hullámzó szerkezet rajzolódik így ki. A jamaicai gyökerű zenék – különösképpen a dub – hatása pedig végig ott lüktet a mélyén. (HZD)

Nu:Logic – Somewhere Between The Light (Hospital Records, 2017)

A Nu:Logic a liquid funk két veteránjának, Dan és Matt Greshamnek a közös projektje, vagy ha így ismerősebb, Nu:Tone és Logistics párosa. A két testvér 2013-ban egy szinte hibátlan albumot adott ki, amelyet azóta is jó érzés előszedni a nyári napokon, máig elnyűhetetlen slágerekkel volt tele. Sajnos a folytatás sorsa nem lesz ilyen fényes. Hiába vannak rajta remek dalok, hiába működnek jól a populárisabb számok (Driftwood), a drum and bass határai felé kacsingatós trekkek (Sun Goes Down) és a klasszikus, sallangmentes liquid funk darabok (Somewhere Between The Light), ez az album inkább megmarad egy kellemes egynyári kalandnak. (ÁD)

Norwell – ODD EP (Dalmata Daniel, 2017)

Hihetetlen, de máris történelmi pillanathoz érkeztünk: ez még csak a második része rovatunknak, és máris bekerült egy magyar lemez (ami ráadásul egy feltörekvő magyar kiadónál, a Dalmata Danielnél jött ki)! Na persze, nem ezért kihagyhatatlan Norwell négyszámos (három eredetit és egy remixet tartalmazó) EP-je, hanem mert újabb szintre emelte a tavalyi Death of a Star EP rideg-gépies electróját. Személyes kedvencünk a nyitó trekk, a keleties motívumokkal építkező Arabian Nights, de hatalmasat szól a végén a Celestial Bodies Imre Kiss által készített, a Crisis Sound Systemes bulik hangulatát megidéző remixe is. (HZD)

Deafcult – Auras (Hobbledehoy, 2017)

Aki jobban otthon van a shoegaze-ben, lehet, hogy csak legyint az ausztrál Deafcult bemutatkozó albumára, mert hát semmi különleges nincs benne, egy tisztes stílusgyakorlat egyetlen slágerrel. De én nem vagyok jártas a műfajban, két kezemen meg tudom számolni, hány hasonló lemezzel kerültem eddig kapcsolatba, így az egyszerű, de baromi hangulatos újdonságok is el tudnak kápráztatni. Pláne, ha azon több hangulatra is találni megfelelő aláfestést. Két igazán erős tétel szerepel az Aurason: a Summertime, ami ideális a legnagyobb nyári hőség bármely mozzanatához, a kicsit elektronikusabbra vett Echoes pedig a bágyadt másnapokra jó. (ÁD)

Vince Staples – Big Fish Theory (Def Jam, 2017)

Vince Staples a Big Fish Theory-vel még egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy napjaink legelőremutatóbb hiphop-előadói között emlegessük. Itt-ott ugyan még G-funkosan lüktet (példálóznánk itt a 745 vaskos basszustémájával), de a lemez túlnyomó részben az elektronikus zene felé hajlik (nem véletlenül botlunk olyan producerek nevébe, mint Jimmy Edgar vagy a PC Music-os Sophie), de aggodalomra semmi ok, ezt nem a mainstream hiphop felületességével teszi. A kisebb vagy nagyobb mértékben teret kapó elektronikus zenei stílusok (legyen szó 2-stepről, UK garage-ről vagy éppen technóról) úgy simulnak bele az egészbe, hogy közben semmit nem veszítenek karakterükből. Vince feszes flow-ja pedig kivétel nélkül szépen fekszik ezekre az alapokra. (HZD)

DJ Krush – Kiseki (Es.U.Es. Corporation, 2017)

DJ Krush egy legenda, ezen nincs mit magyarázni, még akkor sem, ha az elmúlt években kevésbé volt aktív, és a legfiatalabbak számára talán már csak a felemásra sikeredett budapesti fellépéseiről ismerős a neve. A japán hiphop producer hosszú hallgatás után két éve adott ki új lemezt, ám a Butterfly Effect nem vált be annyira, mint a régi zenéi. Aztán idén szinte a semmiből jött egy ízig-vérig rap album Krush-tól, amelyen a tíz számból csak kettőben nincs vendég MC (és a kettőből az egyik ráadásul az intro). A zenész sziporkázik a Kisekin, tökéletes alapokat szállít, amiknek az apró részleteiben teljesen el lehet veszni, de a vendégek nagy részének is olyan erős a flow-ja, hogy képtelenség nem élvezni a lemez minden egyes percét. (ÁD)

Laurel Halo – Dust (Hyperdub, 2017)

A Michigan állambeli Ann Arbor számos nagy hatású, innovatív elektronikus zenei előadót termelt ki magából (gondoljunk csak Dabrye-re vagy Shigetóra), de közülük talán – a jelenleg egyébként Berlinben élő – Laurel Halo az, aki immáron huzamosabb ideje konzisztensen képes zseniálisat alkotni, miközben minden egyes megjelenésével újradefiniálja saját hangzását. A Dust annyiban hasonlít legelső nagylemezére, a 2012-es Quarantine-ra, hogy ismét középpontba kerültek a vokálok (és az azokkal való izgalmas kísérletezések), de semmiképp sem újramondása ez a korábbiaknak, éppen annak ékes bizonyítéka, hogy Halo szinte végtelennek tűnő zenei eszköztárból dolgozik. (HZD)

Floating Points – Reflections – Mojave Desert (Pluto, 2017)

Sam Shepherd, azaz Floating Points 2015-ös debütlemeze, az Elaenia nagy meglepetés volt (mi akkor be is szavaztuk az év legjobbjai közé), hiszen repetitív négynegyedek helyett nagyívű jazz/ambient/posztrock szerzemények kaptak rajta helyet. Csodálkoztunk volna, ha soron következő kiadványa nem ezt a vonalat viszi tovább, és lám, a Reflections – Mojave Desert nem is hazudtolta meg elődje örökségét; bár jazz helyett inkább a space rockra fordult rá. Shepherd ezúttal egy öttagú zenekar élén vezényli le az összesen közel félórás produkciót. Nem is akárhol: ahogy arra a cím is utal, a felvétel helyszínéül a Mojave-sivatag szolgált (erről készült egy kisfilm, ami a hivatalos kiadvány része, itt van az előzetese), így a zenébe a környezeti hangok is beszüremkedtek, hogy ezzel még rétegzettebbé, gazdagabbá váljon az egész. (HZD)

VA – Manchester With Love (szerzői, 2017)

Több mint száz előadó fogott össze egy szomorú esemény miatt: a május 22-i manchesteri terrortámadás sérültjeinek és az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére alakult meg egy mozgalom. A város méltán híres zenei szcénája összefogott, és közzétett egy többnyire ritkaságokkal és kiadatlan számokkal teli kiadványt, 226 trekk csupa manchesteri zenésszel. Vannak közöttük ismertebbek, mint Zed Bias, DJ Die vagy Virus Syndicate, de tucatnyi feltörekvő producer is szerepel a válogatáson. Persze egyrészt egy megható gesztus, és jó célt szolgál, de másrészről a város sokszínűségét és egységét is ünnepli a zenén keresztül. Ráadásul egy ekkora merítésből biztosan mindenki tud találni magának egy-egy újdonságot, legyen szó grime-ról, soulról vagy épp technóról. (ÁD)