Valaki nyugtassa már le ezt a srácot – kihagyhatatlan lemezek szeptemberből 1. rész

2017. október 18.
|
Árvai Dániel

A kissé szűkösebb augusztus után egy elég erős szeptemberi felhozatallal kerültünk szembe. Sőt, több alkalommal már az év legjobb lemeze listát is elkezdhettük gyarapítani olyan anyagokkal, amik teljesen váratlanul húztak nagyot. A múlt havi válogatásunk első részében dühös walesi grime, hiperaktív elektronika és még egy pazar post-rock album is szerepel.

Astroid Boys – Broke (Music For Nations)

Néhány héttel ezelőttig a skót Shogun kivételével nem igazán ismertem egyetlen Anglián kívüli grime előadót sem, pedig itt van például a walesi Astroid Boys. A csapat nem csak emiatt unikális, hanem mert állításuk szerint a zenéjüket punk attitűddel szövik át, majd’ minden második számukban ott van egy bunkó hardcore riff, ami így a két MC-vel sokkal inkább a kilencvenes évek végi nu metált idézi meg. Lehet, hogy ez elsőre nem hangzik túl biztatóan, pedig az év egyik legszórakoztatóbb albumát készítették el a srácok, olyan számokkal, amikben vagy épp a dühös energia dominál vagy az okos alapok és szövegek. Na, meg persze az album legjobb száma, a Foreigners mellett sem lehet elmenni, ami egy erős aktuálpolitikai helyzetkép, a témák között szerepel az idegenek elutasítása és hogy már elegük van diszkriminációból.

Joe Corfield – Phase Shift (Radio Juicy)

Az utóbbi időben több újonc beatmaker anyagába is belefutottam, közülük az egyik legjobb a birminghami Joe Corfieldé volt. A fiatal producer mögött nincs nagy múlt, korábban csak egy-két brit MC-vel dolgozott együtt, többek között Leaf Doggal és ez a második szólóanyaga. A Phase Shift igazából nem kiemelkedő, de a bólogatós beatek mégis elérik céljukat. Ráadásul az album palettája is igencsak színes: a dzsesszesebb témáktól kezdve a keleties hangmintákig minden benne van. Ami pedig a legjobban működik az az, amikor vendég rapper is szerepel egy alap mellett. Kár, hogy csak három ilyen alkalom van a lemezen.

Iglooghost – Neo Wax Bloom (Brainfeeder)

Valaki nyugtassa már le ezt a srácot – ez járt a fejemben, miközben Flying Lotus egyik új felfedezettjét hallgattam. Az egyébként ázsiamániás Iglooghost első kiadványa 2014-ben jelent meg, de egy évvel később vált ismertebbé, amikor a Brainfeedernél adta ki a Chinese Nu Yr című EP-jét. Már akkor is benne volt ez a leginkább juke-ra hajazó, hiperaktív pattogás a zenéjében, de a debütalbumára úgy tűnik, ráivott még két kávét vagy bevett valami komolyabbat. Felesleges kategorizálgatni, hogy ez most mennyire breakbeat, mennyire juke, mennyire merít a PC  Music-féle popból. Tök mindegy, mert két dolgot lehet vele tenni: két szám után kinyomni, merthogy ez mekkora szar, vagy egy baromi nagyot szórakozni rajta.

This Patch Of Sky – These Small Spaces (Equal Vision)

Az amerikai This Patch Of Sky a harmadik nagylemezét (és egyben a hatodik anyagát) adta ki a múlt hónapban. A post-rock zenekar korábban azzal volt némiképp más mint a többiek, hogy nagy hangsúlyt fektettek a vonós szekcióra, csellósuk volt az, aki kiemelte őket az aktuális fiatal együttesek közül. Az új album pedig már olyan, mintha teljesen köré íródtak volna a számok. Már nem az epikus, emelkedett gitárnyúzás van előtérben, hanem inkább a melankolikus nyugodtság, a finom, szomorkás vonóstémák. Ez abszolút jó döntés volt, mivel hangulatilag az egyik legerősebb anyaguk lett, sőt, úgy összességében idén az egyik legjobb.

Indian Wells – Where The World Ends (Friends Of Friends)

A Broke és a These Small Spaces mellett ez a másik lemez, ami biztosan szerepelni fog az év végi listámon. Már korábban is találkoztam az Olaszországból származó Pietro Iannuzzi, azaz Indian Wells munkásságával (két előző albuma ingyenesen letölthető a Bandcampről), de komolyabb hatása nem volt rám. Ezért is volt meglepő, hogy az új számai ennyire bejöttek. Nem igazán változtatott a downtempo, techno, broken beat vonalon, de lényegesen karakteresebb dalokat kezdett el írni. Indian Wells valami olyasmit csinál, mintha Bonobo és Gold Panda állna össze egy közös lemezre, mégsem tűnik egyik kópiájának sem. Valamikor egészen táncolható a Where The World Ends, valamikor viszont csak olyan jólesően búslakodik. De a lemez összképe egyáltalán nem unalmas, hangulatilag kifejezetten meg tud ragadni.

VA – Architects Vol. 1 (Artikal Music)

J:Kenzo saját zenéi az elmúlt egy-két évben már kicsit elkerültek engem, nem mindig találtam meg a régi megszokott minőséget benne. Ám mint DJ és kiadóvezető továbbra is az egyik kedvencem. Utóbbi tevékenysége egyébként az Artikal Musicban testesül meg, amelynél egyaránt szerepeltek már feltörekvő tehetségek és olyan megkerülhetetlen nevek a dubstep színtérről, mint Compa vagy a Truth párosa. A kiadónak már volt egy válogatása három évvel ezelőtt, ami inkább az ismertebb előadók köré épült. De az idei kiadványon már több az új név, akikre a jól sikerült számok után lelkesen rá is lehet keresni. A válogatás pedig kifejezetten egységes színvonalú, gyengébb track nem is igazán szerepel rajta, mindegyik tökéletesen mutatja be a jamaicai dubból táplálkozó, régi vágású dubstep jelenlegi hangzását.