Torzított gitár itt is, ott is – kihagyhatatlan lemezek szeptemberből 2. rész
2017. október 31.
|
Das Ravist

Nem véletlenül volt az előző hónap gyűjtése mellett, hogy első rész. Szeptemberben a szokásosnál is több olyan lemez jelent meg, amelyre mi nyugodt szívvel akasztjuk rá a kihagyhatatlan címkét. Ezúttal többek között a kísérleti elektronika egyik húzónevének új albuma, egy viszonylag ismeretlen beatmaker eddigi legnyugodtabb anyaga, valamint egy meglepő visszatérés kerül terítékre.

Nosaj Thing – Parallels (Innovative Leisure)

A Los Angeles-i Jason Chung, azaz Nosaj Thing 2009-es debütlemezével, a Drifttel egy szempillantás alatt vált az akkoriban a csúcsán lévő glitch-hop/wonky egyik nagy újítójává. Magasra tette vele a mércét, nem is csoda, hogy azóta maga sem tudta azt megugrani. A 2013-as Home-on még következetesen csiszolta finomabbra a Driften bejáratott hangzás durvább felületeit; nem olyan emlékezetes, mint elődje, azért újabb irányokat kijelölt Chung zenéjének. A 2015-ös Fated azonban ebből semmit sem váltott valóra, nagyrészt félkész ötletek rendezetlen gyűjteményének hat. Innen nézve a Parallels hosszú ideje a legerősebb anyaga. Lassan indul be, a játékidő első feléből egyedül a Steve Spacekkel közös All Points Back to U emelkedik ki – Chung minimalizmusa itt végre nem öncélú, az általa hagyott üres tereket tökéletesen tölti ki Spacek lélekkel teli éneke. A lemez második fele viszont bővelkedik izgalmas pillanatokban. Ilyen a sötét, atmoszférikus house-ként leírható U G, a trappel kacérkodó, rideg Get Like vagy az éteri vokálhangmintákat pattogó, súlyos ütemekre rétegző Sister. (HZD)

Kareful – Alchemy (Trapdoor)

Még véletlenül sem szeretnék a wave önjelölt prófétája lenni és minden középszintű megjelenést azt olvasók arcába tolni, de a wavemob-családtag Kareful hatszámos EP-je talán az egyik legideálisabb belépőanyag azoknak, akik a műfajjal ismerkednének. Egyrészt kellően változatos lett, valamint a dallamokat remekül eltalálta. Az Ultra Violet a maga nemében egy popérzékenyebb post-dubstep számnak is elmenne, a szigorú, trapközeli See Through Herben és a Dungeonban a légiesebb szintitémák mellett tökéletes kontrasztként állnak a súlyos beatek, míg az H2O az EP legkönnyedebb perceit hozza. Az utóbbi időben két wave válogatás is megjelent, de mivel egyik nagyobbat merít, mint a másik (12 és 29 szám), könnyen félrevezető lehet az ingadozó minőségével. Ám Kareful stílusa és az Alchemy egyenletes színvonala épp ideális arra a célra, hogy mi is a jó ebben az új zenei hullámban. (ÁD)

Ben Frost – The Centre Cannot Hold (Mute)

Ben Frost júliusi Threshold of Faith EP-jéről korábban már írtunk – ahhoz hasonlóan a The Centre Cannot Holdot is Steve Albini stúdiójában és felügyelete alatt rögzítette. Előbbi kiadványnál a kötetlen kísérletezést szerettük, itt viszont épp az a legnagyszerűbb, ahogy Frost uralja a káoszt. Albini indító vezényszavát követően egyből a sűrűjében találjuk magunkat a szinte végtelenségig torzított, zajos-visszhangzó, vibráló gitár- és szintifutamok monolitikus felépítményének, aminél ritmikus tagolást (vagy inkább lüktetést) csak az itt-ott váratlanul, hangrobbanásként becsapódó lábdobok, illetve a Frost által csúcsra járatott tremolo effekt pulzálása jelent (igazi ütemet csak egyszer, az Ionia utolsó néhány percében hallunk). Ez a kaotikus, sokszor a széteséssel fenyegető hangkavalkád mégsem válik iránytalanná, jelentés nélkülivé. Frost kitűnő arányérzékkel a legjobb pillanatban hoz be egy-egy direktebb, dallamos témát, a felgyülemlő haragot, feszültséget így feloldva valami széppel. Ilyen az A Sharp Blow in Passing közepén felbukkanó, grandiózus billentyűs téma vagy az Ionia baljóslatú vonósai után következő, katartikus befejezése is. (HZD)

Flughand – Peaceful Weibs (szerzői)

A német Flughand egyáltalán nem tartozik az ismertebb beatmakerek közé. Korábbi anyagaival még a Bandcamp-generációs előadók közül sem igazán emelkedett ki, viszont legújabb lemeze a maga kő egyszerű koncepciójával (amit a címből könnyen ki is lehet találni) telitalálat. Nincsenek dögös dzsesszes és karakteres soulos hangminták, a feszesebb beateknek sincs nagyon nyoma. Helyette a békés, lágy ütemek dominálnak, tompa dobok, lágy billentyűtémák. Kevés számot lehet kiemelni, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy az egész tényleg egy nyugodt, abszolúte pozitív hangulatú nap tökéletes soundtrackje. (ÁD)


Brokenchord – Endless Transmission (Black Acre)

Emlékszik még valaki Brokenchordra? Én például igen, még annak ellenére is, hogy sosem volt nagy kedvencem, de még csak nem is hagyott bennem mély nyomot a zenéje. Amikor megláttam, hogy hat terméketlen év után új anyaggal, sőt, nagylemezzel jelentkezik, mégis beugrott a korábbi két EP-je címe és egyetlen száma, amit még talán a BBC Radio 1 elektronikus műsoraiban hallottam viszont többször is. Arra azért kíváncsi voltam, hogy ekkora szünet után mit hozott össze a litván producer. Főleg azért, mert amikor még igazán aktív volt, épp azt a wonky/glitch-hop vonalat követte, mint a fentebb is említett Nosaj Thing vagy épp a kiadótárs, Blue Daisy. A váltás pedig egészen éles. Lényegében picit zajos trip-hopról van szó, néhol torzított gitárral…. áh, nem, pszichedelikus rockba áthajló downtempóról. De azért mégis más, mint a két említett dolog. Legegyszerűbben összefoglalva: a srác baromi sokat hallgathatta DJ Shadow 2011-es lemezét. (ÁD)