Nem, ez nem egy 15 éves album – kihagyhatatlan lemezek márciusból

2018. április 19.
|
Árvai Dániel

A remek kezdés után kicsit megtorpant 2018 a kiadványok tekintetében, így két olyan anyag is bekerült havi gyűjtésünkbe, amely nem kiemelkedő, csak szimplán jó, de ettől még bátran merjük ajánlani. Ezek mellett tényleg kihagyhatatlan volt az év eddigi legjobb retrospektív anyaga is.

Bimbotronic – Sleepless Nights (szerzői)

Nekem kicsit úgy tűnik, mintha Oroszországban őrizgetnék a legkitartóbban Burial első két lemezének örökségét. Elég csak Volor Flex munkásságára gondolni, aki azért szélesebb körben is ismertté vált a színtéren, de több kevésbé ismert producer is feltűnt a nagy kelet-európai országból, mint például Bimbotronic. Bő három éve jelent meg az első albuma és idén már a negyediket készítette el, ami a korábbiakhoz hasonlóan ingyen beszerezhető a Bandcampről. Egyáltalán nem kell nagy megfejtésekre, egyedi megoldásokra számítani a nyolcszámos, félórás lemezen, tényleg csak azt hozza, amit egy future garage anyagtól várni lehet: a keserédes, nagyvárosi atmoszférát, a finom vokálminták és az élesen pattogó dobok kontrasztját, meg persze vastag basszusmeneteket. De kell ennél többet nyújtania egy jól sikerült “hommage”-nak?

George FitzGerald – All That Must Be (Double Six Records)

A kezdetekben szinte nem is volt olyan megjelenése George FitzGeraldnak, amelyet ne imádtam volna. Sőt, a 2012-es Every Inch a mai napig a kedvenc számaim közé tartozik. A brit zenész ezeket az energikus, táncparkettre szánt house számokat dobta be a sarokba az első nagylemeze készültekor. Sokkal inkább valahol Bonobo és Maya Jane Coles közé lőtte be magát, rengeteg lebegéssel, popos betétekkel és jóval többet időzött el a szintijátékon. Nem volt rossz, de az izgalmas és érdekes hangzásból lett egy jó és kényelmes háttérzene. Három év alatt ez mit sem változott, George bármennyire is próbálkozott, csak a pop-részek morzsolódtak le. Persze, ez nem azt jelenti, hogy rosszabb lenne, de nem is jobb, mint a debütanyag. Meg úgy eleve nem is rossz, megvan benne a kohézió, egyenletes a hangulata, amelyre könnyedén rá lehet hangolódni, ugyanakkor egyáltalán nem az a fajta lemez, ami az év végi listákon ott fog szerepelni.

Blocks & Escher – Something Blue (Metalheadz)

Óriási hiba volt, hogy annak ellenére, hogy rendszeresen figyelemmel követem a Metalheadz újdonságait, négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Blocks & Escher munkásságát megismerjem. A nem túl termelékeny páros még 2014-ben mutatkozott be Goldie kiadójánál, azóta a Something Blue az első saját kiadványa. A két srác az elmúlt évek drum and bass-en belüli trendjeit messze elkerüli. Blocks és Escher a múltból merít, olyan előadóktól, mint a már említett kiadófőnök vagy Doc Scott. Tökéletesen idézik meg a ’90-es, komor, kissé utópisztikus drum and bass-t a dzsesszes tördeléssel és a leheletvékony szintiszőnyegekkel, amit néha megtör egy-egy erőteljesebb felütés. Ritka az ennyire jó múltidézés, még el is hinném, hogy bő 15 éve jelent meg, pedig friss a lemez, csak ennek – szerencsére – semmi jelét nem mutatja.