Mehet az elejétől, újra és újra – kihagyhatatlan lemezek áprilisból
2018. május 31.
|
Das Ravist

Becsületszavunkra mondjuk, hogy nem szándékosan válogattunk így, de az alábbi lemezek között három is van, amik valamilyen formában a kilencvenes évek hiphopjához kapcsolódnak – vagy csak referenciapontként vagy mert eredetileg tényleg abban az évtizedben fogantak. Szó esik még azért tisztelgésről a régisulis brit tánczene előtt, rnb-s retro popról, illetve egy magyar producer glitch-es, IDM-es EP-jéről is.

Martyn – Angels EP (Dolly Dubs)

Martyn kezét nagyjából a 2011-es Ghost People után elengedtem. A holland producer második nagylemeze még teljesen korrekt volt, a Masks például a legjobb számai közé tartozik, és semmi baj nem volt ezzel a techno felé forduló irányvonallal. De a későbbiekben valahogy már nem tudott elég karakteres lenni. A 2009-es Great Lenghts szépségét az adta, hogy a dubstep fellendülésének kellős közepén a stílusán belül egyedi volt a deep house-, techno- és breakbeat-hatásaival. Ez a laza nosztalgia és a nyersebb hangzás hiányzott később, és ez az, ami most visszatért, ha csak egy EP erejéig is. Az Angelst egyszerűen végigvigyorogtam. A breakbeates nyitószám azzal a jungle-basszussal már elég hamar előrevetíti, hogy Martyn új anyaga a régisulis brit tánczene előtt tiszteleg. A jóval visszafogottabb, kissé klausztrofób hangulatú Body Musicban is a basszus a legmarkánsabb, míg a címadó zárószám technója nem a rideg, hanem inkább a lélekkel telibb atmoszférájával emelkedik ki. És akkor három szám után vége is, mehet a lejátszás az elejétől, újra és újra, mert messze az egyik legszórakoztatóbb elektronikus EP az idei kínálatból. (ÁD)

Dr. Octagon – Moosebumps: An Exploration Into Modern Day Horripilation (Bulk)

A Kool Keith szólókarrierjét beindító, 1996-os Dr. Octagon-lemez, a Dr. Octagonecologyst az alternatív hiphop egyik mérföldköve, de mostanáig nem volt érdemi folytatása (egy félhivatalos és teljesen felejthető kiadványt leszámítva 2006-ban). Idén viszont újra összeállt az eredetin dolgozó hármas, de így is kérdéses volt, hogy van-e még létjogosultsága a földönkívüli, időutazó sebész/nőgyógyász karaktere körül forgó projektnek. A Moosebumps azonban minden ilyen kétséget eloszlat: Dan the Automator hozza a rá jellemző, itt-ott fúvósokkal, vonósokkal kiteljesedő alapjait, DJ Qbert virtuóz szkreccsei a turntablism fénykorát idézik (különösen a 96-os Bear Witness újragondolásában brillírozik), Kool Keith pedig most sem fukarkodott szürreális-groteszk szójátékaival. Hiányérzetünk egyedül amiatt lehet, hogy míg a Dr. Octagonecologyst egy szórakoztató, de a maga módján alapos karakterrajz volt, addig a Moosebumps – még ha témáival illeszkedik is a koncepcióhoz – nem sokat adott a fikcionális doktor történetéhez. (HZD)

The Nonce – 1990 (Family Groove)

Különösebben nem kell részletezni, hogy a kilencvenes évek Amerikája hány tucat kiváló rapcsapatot termelt ki, épp ezért fordulhatott elő, hogy a műfaj (nyolcvanas évek közepén kezdődő) aranykorában többen is háttérbe szorultak, és majdnem két évtizeddel később fedezték fel őket újra. Az intelligens, dzsesszes rap vonalán mozgó (valahol a The Pharcyde és az A Tribe Called Quest között elhelyezhető) The Nonce is közéjük tartozik, bár 1994-ben volt egy komolyabbnak mondható slágerük. Ennek ellenére csak elvétve lehet találni infót a Nouka Basetype és a 2000-ben, mindössze 28 évesen elhunyt Yusef Afloat alkotta páros 1995-ös, egyetlen hivatalos nagylemezéről.

A 95-ös World Ultimate előtt azonban még volt egy próbálkozásuk, mégpedig ahogy a „legújabb” lemezük címe is utal rá: 1990-ben stúdióba vonult a két rapper, de a felvett anyagot végül nem sikerült/nem akarták kiadni azon körülmények között. Tavaly talált rá a Family Groove kiadó az elveszett lemezre, amit visszajuttattak a ma már Sach néven dolgozó Nouka Basetype-hoz azzal a felvetéssel, hogy egy producerrel közösen végezzék el az utómunkálatokat, és adják ki. Szép történet, nem? Ennek köszönhetően egy korábban még nem hallott, ízig-vérig kilencvenes évek eleji hangulatot idéző, klasszikus rapalbumot kaptunk 2018-ban, amit lehet, hogy inkább csak a nosztalgiafaktor és a háttérsztori dob fel, de az „aranykor” híveinek biztosan az év egyik legnagyobb meglepetése lesz. (ÁD)

Ficture – Filled Spaces (Audiobulb)

Tokár Gábor, azaz Ficture négy évvel első nagylemeze, a Roads to Everywhere után jelentkezett egy ötszámos EP-vel. Sajátos alkotói módszere lényegében nem változott (így például egyaránt dolgozik akusztikus és digitális instrumentumokkal, illetve saját témáit gyakran hasznosítja újra hangmintákként), de a Filled Spaces azért új irányokat is kijelölt zenéjének. Előző kiadványához viszonyítva most sokkal erősebbnek tűnnek a glitch-es, IDM-es hatások, különösen az EP elején: a Portable mélyen fortyogó basszusában és elmosodó-éteri vokálhangmintáiban vagy épp a Briefly szétdarabolt gitár- és szintitémáiban. És ahogy Gábor a játékidő második felében – különösképpen az ambientes Drownerben – visszább húzza a tempót és több teret hagy az atmoszférateremtésnek, úgy bontakoznak ki még jobban a mélyrétegekben megbúvó, finom részletek. Az EP lezárásaként pedig J. Views Don’t Pull Away című számát értelmezi újra, az eredeti vokáljait egy lassan, ám annál hatásosabban építkező alapra helyezve. (HZD)

Stimulator Jones – Exotic Worlds And Masterful Treasures (Stones Throw)

Amikor a lemez megjelenése előtt pár héttel meghallottam a Soon Never Comes című számot, rögtön elkönyveltem, hogy az év egyik nagy dobását teheti le az asztalra a Stimulator Jones művésznéven ügyködő énekes-multiinstrumentalista Samuel Lunsford. Később készített még egy nőnapi, csak csajos mixet a 90-es évek kevésbé ismert rnb-számaival, és még izgatottabb lettem, mert épp ezeknek a hangulatát éreztem az addig kikerült előzetesekből. De a teljes lemez végül nem élt a lehetőséggel, a már fentebb is említett sláger (én már be is válogattam az év legjobb számai közé) kivételével nincs igazi fogódzó benne, ezzel a 20-30 évvel ezelőtti retro poppal igyekszik kitűnni. Valamelyest sikerül is neki, tényleg egy színfolt, aminek itt a helye a havi válogatásban, de ha Lunsford csak az erősebb számait tartja meg, akkor ebből egy kiváló EP lehetett volna. (ÁD)

Del the Funky Homosapien & Amp Live – Gate 13 (I.O.T)

A Bay Area-i hiphop két veteránja, a Hieroglyphics alapítójaként, illetve a Deltron 3030-ből is ismert MC, Del the Funky Homosapien és a Zion I producere, Amp Live állt össze egy közös lemez erejéig. A Gate 13-en Amp Live produceri eszköztára azonban messze túlmutat ezen a földrajzi kötődésen. Nagy szerepet kap azért a kilencvenes évek hiphopjának nagy adag funkkal nyakon öntött, boom-bapes hangzása, de mellette egy aktuálisabb, jellemzően elektronikus irányvonal is érvényesül. Amp Live olyan húzásaival, mint a Wheel of Fortune közepén bekúszó reggae-s ütem, az On the Ball lefojtott dobokra rétegzett, kiugróan harsány szintijei vagy a lemezt záró, instrumentális Lateral Thinking atmoszférikus billenytűs témája és jazzes szaxofonfutama, pedig a kísérletezésnek is nagyobb teret enged. Del the Funky Homosapien dallamos flow-ja gond nélkül simul bele ebbe az összetett zenei keretbe, miközben témaválasztása hasonlóan eklektikus: a szócsatás keménykedés mellett a történetmesélés és az absztraktabb moralizálás is belefér. A közös munka sikerességét mi sem mutatja jobban, mint hogy Amp Live alapjai és Del szövegelése tényleg egyenrangú részekként egészítik ki egymást. (HZD)