Igazi gyémánt, amit jól elrejtettek – kihagyhatatlan lemezek 2017 végéről
2018. január 29.
|
Das Ravist

Decemberben az év végi listánk összeállításával voltunk elfoglalva, így még számunkra is maradt néhány lemez 2017 utolsó etapjából, amit pótolnunk kellett. Ezek közül gyűjtöttünk össze hetet, amit mindenképpen ajánlanánk meghallgatásra. 2017 lezárására jutott múltidéző dubstep, múltidéző grime, fiatal, magyar cloud rap és mutáns dancehall is.

Blackdown – Those Moments (Keysound Recordings)

Martin Clark, azaz Blackdown már egészen a dubstep hajnalán ott volt a műfaj közvetlen közelében. Nem csak producerként, de kiadótulajdonosként (Keysound Recordings), a Rinse FM DJ-jeként és újságíró-bloggerként is. Keysoundos társával, Duskkal közösen korábban két nagylemezt is kiadott, amelyek közül az idén épp tízéves Margins Music nyugodtan nevezhető a dubstep egyik alapvetésének. Ezt a 2012-es Dasaflex követte, ám azóta nem lehetett saját zenét hallani Blackdowntól. Épp ezért volt meglepő a hír, hogy 2017 végén kiadja első szólólemezét, amely úgymond „súlytalan” lesz. Hogy ez mit is jelent? A nyolcszámos anyagon gyakorlatilag csak a grime-os basszusmenetek és hosszan elnyújtott, hol disszonáns, hol érzelmesen harmonikus ambient szintiszőnyegek futnak, semmi dob, semmi más – oké, még egy-két vendég, mint például a veterán MC, Trim, de egyáltalán nem olyan formában, amiben azt elsőre gondolná az ember. Olyan az egész, mint egy fura sci-fi aláfestő zenéje, talán csak a Hackney Vandal Patrol illene be a dubstep klasszikus, urbánus környezetébe. Kiemelkedőbb fogódzó nélkül pereg végig a huszonhat perces játékidő, de mégis bele lehet merülni, már-már el lehet veszni benne, mert Clark tényleg nem a markánsabb dallamokra próbálja felhúzni az albumot, hanem a hangulatára. (ÁD)

Yaeji – EP2 (Godmode)

A koreai-amerikai Kathy Yaeji Lee 2017 folyamán két EP-t adott ki, és ez elég is volt ahhoz, hogy a house egyik legtöbbet emlegetett, új reménységévé váljon. A tavasszal megjelent, önelnevezésű EP-je még csak amolyan szárnypróbálgatás volt, a novemberi EP2-n viszont már egyértelműen rátalált saját hangzására – aminek szerves része, hogy félig angolul, félig koreaiul énekel, illetve ritmikusan szövegel. Az utóbbi EP-n a house-tól már kicsit messzebb kalandozik: egyrészt popérzékenyebb ez a kiadvány, mint elődje, másrészt pedig jobban elbillen a hiphop felé, itt-ott még a trap hatása is beszüremkedik. A húzószámok (a pop-house-os Raingurl, illetve az öblös basszusokat álomszerű vokálokkal összeeresztő Drink I’m Sippin On) mellett kiemelendő Drake Passionfruitjának remixe – Yaeji annyira ügyesen alakította saját hangzásához a dalt, hogy az eredeti utólag már csak egy középszerű demónak hat. (HZD)

Hior Chronik – Out Of The Dust (7K!)

Ha valaki kevésbé jártas a modern, multiinstrumentalista zeneszerzők táján, valószínűleg nem sokat mond számára a Hior Chronik művésznéven alkotó görög származású, de Berlinben élő George Papadopolous munkássága. Hior Chronik már több mint tíz éve van a pályán, kísérletezett már elektronikusabb hangzással is, két évvel ezelőtti nagylemezére még vendégénekeseket is hívott, de mostani anyagával sokkal egyszerűbb és visszafogottabb irányba ment el. Ez egyáltalán nem vált hátrányára, sőt, pont hogy rásegít a magányosan melankolikus, de még nem depresszív atmoszférájára. Az Out Of The Dust nem egy olyan lemez, ami az otthon melegében, munka közben a háttérben szól, hanem inkább azokra a pillanatokra érdemes tartogatni, amelyekbe még beleférnek ezek a szélsőséges, nem mindig emelkedett érzelmek. (ÁD)

Zomby – Mercury’s Rainbow (Modern Love)

A Mercury’s Rainbow Zomby „elveszett lemeze” 2008-ból, ami így közel egy évtizeddel később már ugyanolyan múltidéző anyagnak tűnik, mint amilyen a 2008-ben ténylegesen megjelent debütelemeze, a Where Were U in ’92? volt. Csakhogy míg Zomby akkor a rave hőskorszaka előtt hajtott főt, a Mercury’s Rainbow-val a grime keresztapa, Wiley nevéhez kötődő eskibeat iránti rajongását járatja csúcsra. A kétezres évek elején a grime kialakulásában kulcsszerepet játszó hangzás szinte minden eleme itt van: a minimalista struktúrák, a rideg, jégzajlásszerűen hömpölygő szintifutamok, az öblös basszusok; egyedül a dobok hiányoznak, ami olyan hatást kelt, mintha Zomby csak a körvonalait rajzolná meg az eskibeatnek. Ha kijött volna 2008-ban, egy aktuális, de cseppet sem meglepő kiadvány lett volna, így viszont egy anakronisztikus, de éppen ezért baromi szórakoztató hallgatnivaló. (HZD)

Bengal Sound – Wushu Hand EP (White Peach)

Ritka az olyan erős debütálás, mint amilyen a Bengal Soundé, ráadásul szinte semmit nem is tudni róla (róluk?). A Wushu Hand november elején jelent meg egy kisebbnek számító dubstep kiadónál, amelynél talán Sukh Knight és Mr. K lehet az ismerős név. Szóval ez egy igazi gyémánt, amit jól elrejtettek. Az EP-n négy szám szerepel, és bár mindegyikről beugorhat egy-egy régisulis producer, mégsem pofátlan kópiáról van szó, hanem egy jól összerakott, üdítően retrospektív anyagról. Az első két szám a keleties hangzásvilággal kokettál, több hangmintát is felhasznál, ehhez képest a Silence Soundboy jóval minimalistább, egy-két visszhangzó zörej és a bevágott tárcsázóhang kivételével inkább a basszusmenet kerül előtérbe. A lezárás (Pablo) pedig tényleg egy időutazás, mintha csak a Digital Mystikz műhelyéből került volna ki.

Equiknoxx – Colón Man (DDS)

Évek óta teljes lelki nyugalommal állítottam, hogy már sohasem fogok előremutató, izgalmas zenét hallani Jamaicáról, aztán kijött a Gavin Blair és Jordan Chung alkotta Equiknoxx második lemeze, a Colón Man (ami amúgy az első „rendes lemezük”, a 2016-os Bird Sound Power korábban megjelent riddimek gyűjteménye), és rácáfolt erre. A páros mindig is különutasnak számított dancehall berkeken belül, de a Colón Man felvételei már műfaji viszonyításon felül is újítónak, mi több, iskolát teremtőnek mondhatóak. Lehet nevezni mutáns dancehallnak, mert kétségkívül ott vannak benne a műfaji gyökerek, de a legtöbbször semmihez sem hasonlítható, kiszámíthatatlan kavalkádja ez súlyos basszusoknak, komplex, de mégis kicsavart, elcseszett ritmusoknak és furcsa-vicces hangeffekteknek. (HZD)

gyuris – Szellemország (szerzői)

Ahhoz képest, hogy a rádióbarát trap milyen elterjedt lett a magyar előadók körében, a cloud rapnek szinte nyoma sincs a hazai szcénában. Oké, egy-két viccszám fel-feltűnt, valamint Robotdeck is valami hasonló vonalon mozog, de azt, ami igazán jellemző erre a mikroműfajra, először az Avant Gang képviselte idehaza. A szegedi fiatalokból álló csapat háza tájáról gyakran jönnek ki számok, viszont az első teljes anyag gyuris nevéhez fűződik. A Szellemország pedig – közhely ilyet mondani, de – hozza a kötelezőt, amit a Yung Lean-, Bones-féle cloud rapről el lehet képzelni. Az alapok jók, de persze nem kell semmi világmegváltóra gondolni. A szövegek komoran emocionálisak és személyesek, és a legtöbben találni frappáns fogódzót (Én, Fekete FényA Szél), amit újra és újra fel lehet idézni – hogy ezt slágerességnek lehet-e nevezni, nem tudom. A legfőbb erénye pedig az, hogy nem esnek át a komolyan vehetetlen kategóriába. (ÁD)