Elidegenítő, mégis nosztalgikus – kihagyhatatlan lemezek 2018 elejéről

2018. március 3.
|
Das Ravist

Január még kis túlzással uborkaszezon volt a megjelenések tekintetében, februárra viszont már megállíthatatlanul beindult a zenegyár, jobbnál jobb kiadványok váltották egymást a lejátszóinkban. Ezekből gyűjtöttünk össze párat: például egy 170 BPM-en pörgő dub techno EP-t, egy félkomoly, mégis okos hiphop-lemezt vagy épp egy ismeretlen forrásból származó techno/jungle anyagot.

Black Milk – FEVER (Mass Appeal)

A veterán rapper-producer, Black Milk négy év után adott ki új szólóalbumot, amely a 2014-es If There’s A Hell Below által kitaposott úton halad tovább zeneileg, a rá jellemző soulos, dzsesszes és mindenekelőtt valódi hangszereket preferáló stílusában. Szövegileg viszont a korábbiaknál zavarosabb vizekre evez, szociálisan a legérzékenyebb témákat érinti. A lemezről azt nyilatkozta, hogy amikor 2016-ban hozzáfogott a FEVER-hez, eredetileg egy pozitívabb kicsengésű anyagot akart készíteni, ám Donald Trump megválasztása után egyre jobban beitta magát az életébe a szürke valóság, és végül az afroamerikaiak mai helyzetével kezdett el foglalkozni. Ez az erőteljesebb érzelmi állapot vissza is tükröződik a lemezen – míg producerként hozza a megszokott minőséget, de annál semmivel sem nyújt többet, addig MC-ként talán a legjobb produkciót nyújtja. Az album összességében mégis megmarad annak a csendesen zseniális anyagnak, amit nem fognak zenei oldalak tucatjai magasztalni, ennek ellenére hiphopon belül egyelőre a legfontosabb megjelenés idén. (ÁD)

Scallops Hotel – Sovereign Nose of (Y)our Arrogant Face (Ruby Yacht)

A Scallops Hotel név mögött az a Rory Ferreira áll, aki ismertebb művésznevén, Milóként először a Hellfyre Club tagjaként tűnt fel olyanok társaságában, mint Nocando, Open Mike Eagle vagy épp Busdriver. Ferreira az e pályatársai által is fémjelzett absztrakt hiphop továbbörökítője, de egyre inkább formálódik saját stílusa. Erről különösen a tavalyi Who Told You To Think??!!?!?!?! tanúskodott, nagyobb elismerést is hozott neki. A Sovereign Nose of (Y)our Arrogant Face nem sokban különbözik, ugyanúgy jelen van a boom bap, a jazzes billentyűs témák, de az itt-ott direkt megbicsakló, játékos flow, a tudatfolyamszerű szövegek szabadabbá, ösztönösebbé teszik (a folyton ismételgetett frázisok miatt nekem sokszor Kool A.D. előadói stílusa jutott eszembe róla). De ne legyen az a tévképzetünk, hogy ez csak egy félkomoly, összecsapott projekt: Ferreira itt is hozza a tőle megszokott, minden elemében tudatos okosreppet. (HZD)

Slim Hustla – Shadowboxer EP (szerzői)

Az egyelőre szerény diszkográfiával büszkélkedő, dán Slim Hustla a puritán, lo-fi hangzás felől közelíti meg a house-t. De a duó ennek ellenére nem marad meg a minimalista eszközöknél, igyekszik minél színesebbé tenné zenéjét, ami főként a legfülledtebb rnb-slágerekből való hangmintázásban nyilvánul meg. Ez a jól bevált vonal különösebben nem változott az új, egyébként ingyenes EP-jükre, még mindig tökéletesen hozzák az érzelemdús bulibombákat. Az összképből talán csak a címadó szám lóg ki picit, ami persze nem hátrány. Sőt, a Shadowboxer (Left Hook Mix) a páros egyik legjobb szerzeménye: a rave-korszakból merít, ezt vegyíti az emocionális house-zal. Emellett az olyan jó értelemben vett hatásvadász dallamokkal felvértezett trekkek, mint a Bagged&Packed vagy a Phone Buzz már csak pontként kerülnek fel az i-re, hogy ismét egy kiváló anyagot könyvelhessünk el Slim Hustláék részéről. (ÁD)

Rich Brian – Amen (88rising/Empire)

Az indonéz rapper, Rich Brian (korábban Rich Chigga) 2016-ban tűnt fel Dat $tick című vírusvideójával, amiben azért simán benne volt a potenciál, hogy idővel komoly előadóvá nőheti ki magát. Most, tizennyolc évesen kiadta első nagylemezét. Az Amen nem lett kiemelkedő, inkább közepesen jó lemeznek nevezhető, de néhány végighallgatás után mégis rendkívül szórakoztatóvá tud válni, még ha nem is teljes terjedelmében. Az alapok – amik nagyrészt szintén Brian munkái – mondjuk átlagon felüliek, néhol trapesen súlyosak, máshol álomszerűen könnyedek; viszont sokkal nehezebb túllendülni Brian monoton, olykor egészen jellegtelen flow-ján, illetve a kidolgozatlan szövegeken (nyilván ezek a lemez gyenge pontjai). Ha valamit azonban Brian jól megtanult: slágeres, fülbemászó számokat írni. Az Amen csúcsteljesítményei éppen az olyan dallamosabb, refrénközpontú tételek, mint a Glow Like Dat, a Cold vagy a Jojival közös Introvert. (HZD)

Bop – Untitled Patterns EP1 (Med School)

Az orosz Alexander Dmitriev épp egy évtizede adta ki az első kislemezét, és már akkor hallható volt, hogy ez a fiatal srác valahogy egészen máshogy értelmezi a drum and basst. Gyorsan ki is kötött a Hospital Records kísérletezősebb alkiadójánál, a Med Schoolnál, és egy évre rá már egy teljes albummal jelentkezett az IDM, breakcore és ambient hatásokkal teli zenéjével. Ez a műfaj lett a microfunk. És mintha mindez így nem tűnne elég érdekesnek, Bop még egyet csavart zenéjén, és az Untitled Patterns első részére a dub technóból inspirálódott. Két szám erejéig ez igazából csak a finoman visszhangzó effekteken tűnik fel, de az UP 54 már konkrétan egy dub techno trekk 170 BPM-re felgyorsítva. Az egész leginkább Rockwell feelgood hangulatú, bespurizott számaira emlékeztet, de mégis megvan a maga egyedisége. (ÁD)

Daniel Avery – Slow Fade (Phantasy Sound)

Daniel Avery néhány éve egy interjúban arról beszélt, hogy a techno mellett ugyanúgy fontosak számára az ambient és drone zenék, illetve hogy mennyire lenyűgözi az a hatás, amit azzal tud kiváltani, ha DJ-szettjein néhány percre száműzi a lábdobokat. Legújabb EP-jén mintha megvalósulni látszana ez az elképzelése, legalábbis annyiban, hogy a négynegyedek és öblös basszusok helyett az atmoszférateremtést helyezte előtérbe. Nem teljesen előzmény nélküli ez a váltás: 2016-ban megjelent DJ-Kickses mixére is rányomta hatását az ambient felé fordulása, vagy ott volt tavaly a Nine Inch Nailsből is ismert Alessandro Cortinivel közös, drone-os Sun Draw Water című kislemez. A Slow Fade viszont már tudatosan így építkezik: az álmosan lüktető, downtempós címadó tétel így törésmentesen illeszkedik az ütem nélküli, ambientes After Darkhoz vagy éppen a záró Fever Dream hipnotikus, ipari technójához. (HZD)

тпсб – Sekundenschlaf (Blackest Ever Black)

A Sekundenschlaf szerzőjének kilétéről jóformán semmit nem lehet tudni, a lemezt kiadó Blackest Ever Black is csak annyit közölt, hogy a zene forrása valahol a Lagoda-tótól nyugatra, a finn-orosz határ közelében található. Ez az enigmatikusság – még ha talán megkonstruált is – kétségkívül jól passzol ehhez az öntörvényű, teljességgel kiszámíthatatlan, olykor egészen baljós, nyugtalanító hangvételű zenéhez. Talán a technóhoz, illetve jungle-höz áll a legközelebb, de bátran borítja a bevett dalstruktúrákat, és ezzel messze túlmutat minden műfaji hagyományon. Valószerűtlen megoldásai egyszerre váltanak ki elidegenítő, és mégis megfoghatatlanul nosztalgikus hatást. (HZD)