Már csak egy a sok közül – The Weeknd új albuma
2015. augusztus 28.
|
Árvai Dániel

Szinte mint egy disztópikus film elején, úgy festették le az rnb helyzetét 2011 első felében. Teljesen kifulladt, sablonos lett, érzékeny, sebzett férfiak műkeménykedésévé vált és epekedve várta a megmentőjét. Ekkor tűnt fel Abel Tesfaye és az ő The Weeknd projektje.

beauty-behind-the-madness

Hangzása, ha előremutató nem is volt, innovatív és érdekes mindenképpen, melyhez jöttek a nyers és borongós szövegek kurvákról, drogokról és egyszeri kapcsolatokról. Pillanatok alatt egy egész hullám indult el ezen az úton, Abel is ontotta magából a mixtape-eket, rögtön hármat is kiadott, melyek szinte egytől egyig tökéletes voltak. Néhány számtól eltekintve csupa slágert írt állandó producerével, Illangelóval és olyan vendégekkel mint Drake vagy Clams Casino. A hírnév sem maradt el, többek között Drake-nek köszönhetően – egyre nagyobb nevek hívták meg vendégeskedni, a Republic kiadó leigazolta és az underground által az rnb megváltójának tartott énekes hirtelen a popsztárság kapujában találta magát.

Első hivatalos nagylemeze, a Kiss Land két évvel ezelőtt jelent meg és különösebb gond még nem is volt vele, bár többször úgy tűnt, ötlethiányban szenved az Abel mögött álló csapat, kevesebb volt a maradandó pillanat, de az a valahol vonzóan mocskos és erkölcstelen világ hangulata még mindig megmaradt. Az azóta eltelt időben becsúszott egy-két filmzene (Éhezők viadala, A szürke ötven árnyalata) és nagyobb featuringek is, ám ennek ellenére azért lehetett bizakodni, hogy Abelt még nem őrölte fel teljesen az „új Michael Jacksonság” és a popvilág. Az új lemezéről elég korán kikerült az Often, ami egy tipikus The Weeknd-szám volt, szerethető, magában hordozott minden weekndséget, de azért annyira nem dobta hanyatt magát senki, majd a The Hills már a régi mixtape-ek dicsfényében tündökölt és elsőre magával tudott ragadni, tényleg egy Sláger volt. Végül megjelent a Beauty Behind the Madness

Én nem tudom, mi lehetett Abel Tesfaye fejében, lehet, hogy a kívülálló, olykor puritánul őszinte dalai hűen tükrözték az akkori önmagát és azóta kicsit kijózanodott, sokkal inkább énekes, sőt, popsztár akart lenni. Mindig is egy olyan tehetség volt, akinek nem csak hangja van, hanem azt tökéletesen tudja használni és a mögötte álló produceri gárdával olyan szimbiózisban tudnak együtt dolgozni, ami igazán ritka. Erre a Beauty Behind the Madnessen a The Hills kivételével az egész produktum értékelhetetlen. Oké, a Can’t Feel My Face még a maga módján szórakoztató, táncolható dal, de maximum két-három hallgatás erejéig. A legtöbb dal szimpla sztenderd popszám, aminek egy része valami elektronikus, néhol funkos lötyögés, míg a másik izzadságszagú The Weeknd-kópia. A legnagyobb baj, hogy nincs semmi hangulata, felszínes és üres az egész. Minden áron bizonyítani akarja, hogy ő az új fekete tehetség, generációnk Michael Jacksonja, de ez csak megrontotta őt.

A szürke ötven árnyalatához készült Earned It botrányosan rossz, míg az In The Night, a Shameless vagy a Labrinth közreműködésével készült Losers arcpirítóan gyenge és sablonos. És ha már Labrinth: a vendégek semmitmondóak, nem adnak semmit a számokhoz. Anno Drake néhány sora a The Zone-ban tök jó volt, de sem Lana Del Rey, sem Ed Sheeran meg sem közelítik azt, unalmas kiegészítő szerepük van.

Elhiszem, hogy egy szélesebb közönség imádni fogja a lemezt, és legfeljebb a régi rajongók fogják hozzám hasonlóan azt gondolni, hogy innen nehéz lesz visszajönnie Abelnek, de ha marad ezen a popsztár úton, és egyre több ötlettelen producert enged magához közel, akkor csak előbb utóbb csak egy lesz a sok közül. Ez az album meg már így is az év csalódása.