A Schwarzenegger robotkarjáról és galaxisunkon túli dolgokról rappelő Strange U párosának bemutatkozó albumáról már a megjelenés előtt lehetett sejteni, hogy az év egyik legérdekesebb produkciója lesz a műfaján belül. Más kérdés, hogy a jól bevált nyers beatek és az absztrakt szövegek mennyi ideig tudnak izgalmasak lenni.
Strange U – #LP4080 (High Focus, 2017)
A brit alternatív hiphopnak már régóta megvan a maga hagyománya, amely már-már az absztrakt határát súrolja, ám azért mégis túlzás lenne ráaggatni ezt a jelzőt. Ennek egyik zászlóshajója a High Focus, amely olyan nevek sorakoztatott fel mint Jam Baxter, a The Four Owls, de a mostanság a popzenét meghódító Rag’n’Bone Mantől két EP is szerepel a kiadó katalógusában.
Ehhez a csoportosuláshoz csatlakozott tavaly a Strange U (a U a Universe szóra utal) duó, akik 2013-ban tűntek fel a színtéren egészen egyedi, nyers zenéjükkel és komplex, sci-fi- és popkult utalásokkal teli szövegeikkel és VHS-korszakos videóikkal, amiben mindenféle bevágott jelenet között maszkokban zenéltek. Bár maga a Strange U név újnak számított, két veterán előadó köszön vissza a címke alatt: a beateket az a Dr. Zygote szállítja, aki már ’99-ben saját lemezt adott ki, előtte pedig jungle producerként tevékenykedett, de idehaza inkább The Maghrebanként lehet ismerős, mivel pár hónapja a Lärmben lépett fel; mellette pedig a kétezres évek elejének undergroundjának nagy reménysége, Kashmere. Ők ketten a Strange U név alatt valami olyasmit csináltak, mintha Kool Keith-t összeeresztenék MF Doommal, tagadhatatlanul erős kettejük hatása. Mégis megvan a maga identitása, az a jellegzetes hangzás, aminek köszönhetően már másodpercek után felsejlik, hogy egy Strange U-számról van szó. Ahogy az akkori promószöveg szólt: mintha David Cronenberg rappelne Screaming Jay Hawkins alapjaira.
Az első EP-ken, azok közül is kiemelve a 2013-as bemutatkozó, Self-Titled anyagot és az EP#2040 című kislemezt, szinte csak karakteres (a sláger kifejezés azért túlzás lenne) trackeket írtak. A kevesebb néha több elv működött, s épp ezért volt érdekes, hogy nagylemezen, majd’ egy órában mennyire működik az a szórakoztató, ámde tömény előadás, amit a Strange U nyújt?
Nem akkora sikerrel, mégsem rossz a végeredmény. Az indítás jó: a Terminator Funk játékosabb megközelítése, majd a fentebb említett EP-k szintjén mozgó Bullet Proof Moustache abszolút telitalálat. Minden sorára jut egy B-filmes vagy klasszik scifis kikacsintás, és megvan benne az a svung, amitől nem válik monotonná. Ezt követi a kisebb hullámzás; hiába tűnik fel az Eden’s Huskban a brit hiphop (egyik?) legjobbja, Jehst, a Hank Henshaw csilingeléséig és agresszív rapjéig nem sikerül visszarázódni a kezdéshez. Ez után vannak még jól működő számok jönnek, mint a Mumm Ra már-már klasszikusabb, visszafogottabb hiphopja, vagy a tudományos-fantasztikus Waste Of Space a lazán duruzsoló, dzsesszes basszusmenetével. Viszont mire ide ér az album, már annyira megszokottá válik az az egyébként bevált recept, amivel a páros dolgozik, hogy nem elég egyszerűen jól összerakott alapokat és megállíthatatlannak tűnő, komplex verzéket villantani, amikben néha megjelennek azok az utalások, amiktől még szórakoztatóbb lesz.
Kétségtelen, hogy műfaján belül idén egy megkerülhetetlen lemez az #LP4080 és mindenképpen kiemelendő az egyedisége miatt és amiatt, ahogy Dr. Zygote és Kashemre megközelíti a hiphopot. De ami rövidebb formátumban kiváló volt, az hosszabb játékidővel már már billeg egy kicsit. Könnyebben egybemosódnak a számok, monotonná válik, ha nincs meg mindegyikben valami kapaszkodó, el-el lehet veszíteni a figyelmet hallgatás közben és emiatt nem egy hibátlan produktum, viszont mindenképpen megéri rászánni bő 49 percet.
